A RÉGI háló után élő s általában egzisztencziális boldogulásában vízhez, réthez kötött szegedi halászságnak megvolt a saját külön metafizikai, asztronómiai, meteorologiai és általában állatjelképes kabalisztikája, a melyben több igazság rejlett, mint az úgynevezett “tudósok” többnyire hasból, hamis következteté sekből szedett “tantételei”-ben, bárha a lápok emberének praktikumaihoz nagy adag babona is járult, de a melyekben a prakszisban leszűrt igazságok rejlettek s idők folytán tradiczióvá válva, a folytonos tapasztalás sorján átszürődött csalhatatlan paraszti tudo mánynyá fejlettek ki, melyek igazmondásához kétely nem férhetett. Szolgálatukra állt a természetből fakadó minden mozzanat, az állat — különösen a madárélet — jelenségei, a növényzet, ég, föld, víz, csillagok, mind adtak neki tanúságokat, sejtést, teszem a jövő titkaira nézve, melyek után bizvást igazodhatott, intézhette dolgait. És a hangulatait is a természetből vonta ki magának — szomorút, derűset, a mint impressziói kívánták s csak oly jóizüt tudott kaczagni a “lotyósnyeff” okvetetlenkedésein, mint a modern városi halandó az operettbuffó mókáinak a mily szívből kaczag.
A rét fia sohasem kiáltott bele a párás lápi levegőbe, avagy a csillagsátoros éj hallgatag birodalmába vigasztalan, ha megtellett a lelke nehéz fájdalommal s a vigaszt kereste; de nem is unta el magát soha. A szabadtermészet imádata betölté a lelkét s nem vágyott káprázatok után; a fölmerült mozzanatok változatossága pedig kielégíté óhajait, mert foglalkozási körének tennivalói mindig kedvesek valának, a mennyiben a hozzánőtt ősi sportszerűség jellegével birtak. S mennyire tudott a természet könyvéből olvasni a rét egyszerű nomádja s micsoda tudásokat szerzett magának halról, madárról, csillagok állásáról, járásáról, a fekete lápi vizek minden férgéről, virágjáról egyaránt! Tudta, hogy ez meg az a hal “mőre fekszik”, hova húz, hol fészkeli el magát s tudta, hány faja, fajtája van neki s mi a külömbség köztük.
Tudta, ismerte a lápi madarak minden nemzetségét; ha egy madár elrikkantotta magát, tudta, hogy miért tette. Tudta, hogy ez meg az a faj szárnyas milyen alakú falkákban jár s körülbelül hány darab együtt s hogy hova mennek, honnan jönnek. Tudta, hogy mikor a magasban kivált egy-egy madár a csapatból, miért vált ki. Tudta, mit beszélnek a madarak, értett a nyelvükön és néha jót nevetett, mikor zajongtak. Azt mondta, hogy porolnék valamiért. Éjszaka évadán tudta a csillagok dolgát; tudta, hogy hány csillagból áll a “Gönczöl szekere”; azt is tudta, hogy mikor erre vagy arra áll a rúdja, hány óra van akkor. És tudta, hány “csirkéje” van a “Fiastyúk”-nak s hogy a “Sánta kaszás” mikor jön föl, ez meg az a csillag mikor megy le, miért fut le s férfi embernek avagy asszonyi-állatnak volt-e a csillaga.
A melyik csillagnak a nevét nem tudta, maga adott neki nevet. Elmutogatta, hogy az a szép fényes a “Tündér llona” ; ott a másik a “Piroska” (a szeretőjét is így hivták); emez meg itt a “Kótyag” és így tovább. Ismerte az üstökös csillagot is, úgy hivta, hogy “kótyagos csillag”, mert olyan szép fényes farka van neki, mint a “legszebb madárnak”, a kócsagnak tudniillik. Szóval nagy tudása volt az asztronómiához és min denféle tudásokhoz, mikről a városi embernek fogalma sincs.
Nem volt semmi tudományos szerszáma hozzá, de azért tudta, mikor lesz szél, eső vagy jó idő. A szelet bejelentette neki a “dilimadár” meg a kajlaorrú “szélkiáltó” madárság jajgató furulyája; de kiugatta a “fakutya” is és a nagy udvar a hold körül szintén arról adott híresztelést. Szerinte mikor “kótyag-selymöt hány a holdvilág” azaz rózsás ködök imbolyognak a csillaghímes éjszakában; az szép meleg napok elkö vetkezésének a jele. Ha pedig sok szivárvány járt, szárazságot, vizek fogytát jövendölte belőle a rétlakó hálóvetők tudománya, mert hogy a “szivárvány elszívja a vizet a földtűi”. Azt is mondták, hogy sárgaság a szivárványban “sok nímötöt jelönt” stb. Az esős időt a madártól, az idő állását éjjel a csillagok “járásából”, állásából, nappal a napról és a békák szólásából tudták ki, mert hogy a béka minden órát “mögvecsör nyézik” roppant zajongással, a mi perczekig eltart. A politikai mozzanatokhoz is volt sejtése a régi szegedi s általában a tiszamenti rétlakó nomádságnak, mikről a “jelek” adtak utalásokat nekik égen és földön egyaránt. így példázás okából megemlítem, hogy a politikai jelenségek magyarázásához nekik a csillagokba volt írva minden igazság és olyanokat is látott az “égön”, a minőket semmiféle asztronómikus nagyság nem obszervált a maga messzelátó teleszkópján, mert hogy ez is “a tudás és hozzáértés dolgai), a mikben a tiszatáji halászok, pákászkodók eszejárásától nagyon is eltért az eget mér csikélő indzsellérek ellenőrizhetlen, mennyiségtani problémákban eviczkélő tudákossága, kik mellesleg mondva nem látnak se tüzes kardot, sem nemzeti sárkányt futni az égi mezőkön. K o s s u t h apánkat sem látták, pedig nyilvánvalóig sokszor látható a fényes hold képében; ellenben azt állítja sok okos ember, hogy az nem K o s s u t h apánk, hanem a S zent D ávid volna, a mint épen “elhegedül” valamit, tudja Isten mit, talán Kossuth LAjos-sal együtt régi szabadságát is a magyarnak. De elég az hozzá, hogy a tüzes kard is, meg a nemzeti sárkány is a háborúság megjelentője. Az az üstökös csillag is (kivált, ha piros a feje és sárga a selyme neki, mint annak az “ászlónak”, melyen a kétfejű madár terpeszti szét a fekete szárnyát s kilátszik a gyomrából egy meseország hármas bércze a koronába szúrt kettős kereszttel, mely alatt régi dicsőség, régi szabadság korhad, alszik — ki tudja meddig!) szinte a háborúság, a kárhozat, a lelkek és szivek öldöklését jelenti. Így volt ez régebben is és “elkövetközött a nagy szaladás” — emlegetik az öregek a halászgunyhók esti tüze mellett — s rábólogatnak az öreg tejek: “úgy volt biz az”… “Akkortájt sok fekete köröszt is szállott az égön”, tudni illik a kárakatonák. melyek fönt a magasságban úgy veszik ki magukat keskeny szár nyakkal, mintha szálló fekete keresztek volnának. Aztán trombitaszó is hallik ilyenkor, mintha harczi kürtök csendülnének bele a végtelen égmezők halálcsendjébe, harczra hivó szózatok valamely láthatatlan, de sejtett ellenséggel szemben…
Persze, az asztronomusok mindezt nem látják, de nem is hallják és nem is sejtik, mert hiába, a “tudás és hozzáértés” dolga ez, “a mihöz fortéi köllo. Valamint, hogy azt is hozzáértéssel lehet csak kimagyarázni, ha néha-néha röttentő sok fekete tücsök hatalmaskodik el a határon, a mi ősidőktől fogva a németség elhatalmasodásával állt vonatkozásban… és ilyenkor sok a tutuka is, tudniillik az a kisebb fajta gujzer madár ság, mely németül karattyolja tele a székhátak tájait s lebecsül minden teremtett lelket a szólásával, melylyel per “tu” (“tu-tu”) komázik a vizibarmokkal és puskás emberrel egyaránt… így volt a “nagyszaladás” után is — mesélik — de szagosodott is a sok idegen nácziótól végig-hosszat a magyarok hazája, a míg csak K o s t y á l A d á m uram, a híres pesti szabó, nem kezdte a “vitézkötéses” menték kultiválását divatba hozni ismét s pitykével nem hányta ki a buzavirágszin lajbikat…
De ki győzné mind előszámlálni a régi emlékeket. Pedig mennyi volna még! Ezeket pedig komolyan kell vennünk, mert a lápok lakói nagyon is rá voltak utalva a természet jelbeszédes igazmondásaira s ha mindezekre ma már nincs is szüksége a hálóvetők városban lakó modern képviselőinek, de azért az apró mozaik-darabok halá szatunk szép múltjából megőrzésére s megörökítésre méltók.
A régi vérbeli szegedi halászságnak ép úgy megvoltak a kiválasztott nagyratartott madarai, mint akár a régi egyiptomiaknak a szent Nilus mentében — anélkül, hogy a túlságig mentek volna a kegyeletben — egészen a szentté avatásig, mint a többek közt az egyiptomiak az ihiszszel tették. Hanem mégis, volt egy madaruk, melyre ha nem is szent kegyelettel, de mindenesetre az áhitat és nagyratartás egy szolidabb nemével tekintettek s ez a kótyag volt, melynek tollát az úri renden levők kalpagdíszül használ ták és sok pénzt adtak a szépen lengő, szálkás toliékességekért. És épen ez az, a mi a rétlakók áhítatát a madár iránt oly magasra srófolta, mert hát a vérbeli szegedi mindig megbecsülte a garast s az olyas valamit, a miért nagy pénz szokta ütni a markát… Egyébiránt a “kótyagot” illetőleg, ennél az artikulusnál egy húron pendült a Tisza hossza lápjainak, rétjeinek valamennyi halász és pákász népe s a jövedelmezőségen kívül olyan szárnyas lényt látott benne, mely a lápok költészetének egyik legfőbb ékességéül szolgált. Elismerte ezt halász, vadász, poéta és minden ideális lélek, a kinek csak érzéke volt a “szép”-nek eszményibb fogalma iránt. Ki ne emlékeznék a még élő régi vadászok közül, kik a bihari, békési “sárréteken” vagy a nyírségben megfordultak, hogy mily ragaszkodással viseltettek a vízjáró ősfoglalkozók a mindenekfölött nagyratartott kócsag iránt s mennyire a kegyeletük tárgya volt e madár! Ha említették, mindig a harmadik személyben tették azt s az ő alatt kizárólag a kócsagot értették. És micsoda dicséretet zengtek ideális madarukról! “Ö a legszebb madár” mondták — “Ő tiszta mint a hó, ragyogó mint a nap” stb. S hogy mily “nemes állat” a kócsag, azt azzal vélték illusztrálhatni, hogy “őt a sas sem meri bántani” …
A mennyire kedvenczük volt a kócsag, olynagyra becsülte a tollát is a tiszamenti (így a Szeged-vidéki) halász-pákász nép, a mi persze — mint már említem — érthető abból a nagy értékelésből, melylyel a kócsagtól! fölbecsültetett, a mennyiben a szebb “bukor-kótyag”-ért 200 pengő forintot is megadtak. De gyűjtötték is aztán a pákász kodók s hálóvető csimoták ezt a szép ékességet a mily módon csak hozzá juthattak! Szedegették a kócsagok delelőin, a lápi szigeteken, porondokon s mindazokon a helye ken, a hol csak megszokott fordulni a makulátlan fehérségű szárnyas jószág s vedlés kor elhullajtotta a tollát; de lőtték és mindenféle kelepczében fogták is a kócsagot a tolla miatt és elevenen is tartották, időnként megfosztván őket szépséges tollkincsüktől. Az ekként összegyüjtögetett tolikincseket aztán kifúrt nádcsőbe rázták s úgy tartották “raktáron”.
Tényleg, kivált a hatvanas években, nem volt a halászoknak s pákászembereknek kiadósabb, hasznothajtóbb foglalkozásuk a kócsagtollgyüjtésnél, miket aztán direkt vagy indirekt értékesítettek a dísztollakkal kupeczkedő tollcsiszároknál. Manapság azon ban a magyaros tollas viselet lejárta magát a kozmopolita áramlat átalakító és minden ősiséget kiforgató lehében; de meg tudásuk és érzékük is alig van hozzá a mai dísz ruhás magyaroknak, kik fenséges gőggel viselik a festett pulykatoliakat “kalpagnak” csúfolt, többnyire lehetetlen alakú süvegükön.
De minek is a gyönyörű kócsagdísz, ha nemes poulárd és indiáner tollak is helyettesíthetik a nagy ornithológiai tudású magyarok gombasüvegét!
És csodálatos, a mily mérvben múlt a kócsagtoll divatja nálunk, oly mérvben kevesbedett a kócsag is ősi termőhelyein, mintha csak becsülés híján élni sem akarna nálunk és el is bujdosott tőlünk talán mindörökre…
Mikor a hires “szabályozások” végleg elűzték a lápoknak ezt a ragyogó ékes ségét, bálványozói nem tudták mire vélni a “legszebb madár” hűtlenségét. Hanem mikor a rétek, lápok helyén kikirics ütött tanyát, majd meg a “kutyatej” hányta ki sárga virágait a porzósra száradt láp sorvadt testén, hogy soha többé ki ne zöldüljön rajta a nád- és sárerdő ingó-bingó rengetege: akkor már tudta a hálóvető és minden lápi egszisztenczia, hogy az a “hűtlenség” a fájdalmas kényszer fuvalmában érlelődött…
Azonban árvizes időben némelykor mégis jelentgeti magát a kócsag, sőt imitt amott az állandó jellegű lápvidékeken, a régi kócsagdús időket idézik föl emlékeze tünkben, annyi van; hanem nem ám az a szép nagy faj, melyet a régiségben a lovas kócsag (Egretta alba) névvel jelölt meg a lápi exisztenczia és a vadásznép, hanem a kisebb feketelábú faj (E. garzetta), melynek rövidebb és minden tekintetben alábbvaló dísztollai vannak, mint amannak; ép azért inkább csak fejdíszül használták a szerb nép asszonyai, mintsem kalpagdíszül szolgált a nemességnél; mind a mellett tollremek számba ment ez is és a becses trófeák közé tartozott. De a vadászszemnek is tetsző volt maga a madár is, mikor a sekélyes sík vizen vagy porondon egyesével ácsorogva, messzire elfehérlett makulátlan fénylő tollruhájában, mely valóban “ragyogó” és “tiszta mint a hó”, mintha napsugárból volna alkotva egész lénye neki. És tényleg, mikor beleszállt a verőfényes csillogásba egy kócsag, alakja egészen összefolyt a fénynyel s csak akkor csillant ki abból, midőn megczikázott egy kissé a szálló felhők között.
Különben ilyen volt a “lovas” vagy “nagykócsag” is és szinte hófehér; csakhogy nem volt bóbitája és a lába se volt fekete neki; azonban mindkét faj a szárnya tövén, illetve a vállán viselte azokat a messzire kinyúló hajszerű, szálkás levegőjű tollakat, melyek hajdan oly nagy becsben álló és fölötte értékes kalpagdíszt szolgáltattak.
Kiválasztott, nagyra tartott madara a rétjáró embereknek a kócsagon kívül alig volt több, ha csak még a darut ide nem akarjuk számítani, de ez előkelő népszerűségben alig versenyezhetett a kócsaggal, mert afféle “parasztimadár” számba ment inkább, melyet ugyan észrevett a lápi nép, de különösképen nem ajnározott a szeretetével.
És ilyen madara több is volt a hálóból, rét ből élő szegedi népnek s általában a tiszahát lakóinak és volt olyan is, melyet gúnyból emle getett és hozotí hasonlatba szokásokkal vagy gyak ran személyekkel, teszem például a sárga rigót, bakcsót és szürke gémet.
A sárga rigó-ról azt mondták, hogy az a “szolgabiró madara” s — tették hozzá hamiskás mosolylyal: “mindig a tisztösséget dicséri neki” (t. i. a szolgabirónak). A köztudat azonban úgy ismerte ennek a sárgatollú madárnak az indiszkrét szólását, hogy az korántsem foglal magában valami nagy dicséretet a biróra nézve, sőt nagyon is a czigányé mellé állítja a birói jellemet, egyre azt hajtogatva, hogy “hunczut a biró” — legalább a nép, különösen a lápi nép füle úgy hallotta, vagy legalább is segített a rigónak ártikulálni.
Egyébiránt a régiségben a “szolgabiró” csak olyan ellenszenves individium volt, különösen a halásznép szemében, mint akár a czigányságnál, kik nagyobb és hatalma sabb fő-fő urat a szolgabirónál nem ismertek és ennek okából — és főleg az olvasat lan 25 botoknak korlátlan osztogatása miatt is nyilván — gyűlöltebbet sem.
Tényleg pákásznak, rétbujónak gyakran akadt leszámolni valója a szolgabiró úrral és igencsak kijárt nekik a mogyorófa áldásából, mert nemcsak hálót, de olyan gazt is vetettek a nádasokban bujkáló félkéz kalmár uraimék “szörzöményeire”, mely alól per secutor uraimék csak ritkán tudták előkotorni a “szörzeményt”. Szóval kerülközött a “rétön” sok orgazda is… Sokat tudna erről a hires “matyhidi”, “madarász” , “putri” (ha megvolna) és még sok mindenféle nevezetű nád- és rétmenti csárda mesélni, a hová a “bagószöműek” igencsak ellátogattak “szétnézni” egy kissé, ha ugyanis nagyobb hiba esett a mozdítható vagyonban, teszem csikóban, bürgében, miegymásban, mert a kószáló “pióczaszödők”, “keszéglesőktől” — a hogy a jött-ment pocsolyakerülgetőket, igazában a kósza s a halászok nyakán élősködő csavargókat csúfolták — “löhetött sok szor fülhögygyel hallani valamit”, még agyon nem kalimpálták őket a rézfokos “gye rökök”, ha kitudódott a turpisságuk és “szarkanyelvük lőtt nekik” …
Nota bene; bagószöműeknek a persecutorokat nevezték a halász-pákász-emberek, gúnyos hasonlatba hozva azzal az ide-oda kószáló, fürtető réti madársággal, melyet (cbagószömű kányák”-nak (Circus aeruginosus) ismer a paraszti réti-madárnomenclatura.
A “bakcsó” is (Nyctiardea nycticorax), mely különben a réti ember jelképes, választott madarai közé tartozott, részint szinte gúnymadárként is szerepelt és úgy hívták tréfásan, hogy “oláh pap” … Ettől a madártól élesen megkülönböz tették a “gencset” (A rdea cinerea), melyet, ha többesben mutatkozott, tréfásan “tápai előljárónako is neveztek a tápéi halászok és gyíkényesek nem nagy épülésére.
Hanem ennek története van. Ugyanis egyik szomszédos község valami határkérdési ügyben deputácziót küldött ki Tápéra, a dolog mibenállásá nak az ottani magistrátus közbejöttével történő elintézése végett. A tápai nagy fejűek azonban elunva a deputátusokra való hosszadalmas várakozást, előre ki vonultak a határba, egy kis előzetes körültekintést végezni; arról azonban, hogy hol és merre lesznek találhatók őkegyelmeik, semmi informácziót nem hagytak hátra magukról; miért is a deputátusok csak úgy találomra, mint parasztiaknál mondani szokták: “szag után indulva” vágtak neki a föl fedező excussiónak és mentek, mendegéltenek ungon-berken keresztül, az érdemes elöljáró sági testület kiböngészése végett. És a mint így mendegéltenek, hát egyszer nagy messziről valami méltóságos magatartású embercsoport-formát véltek észrevenni, “kik” nagyon fehére dének s ép ennek okából a keresett elöljáró uraimékat sejtették bennük, a mennyiben való színűséget fűztek ama tényszerű nyilvánuláshoz, hogy a gyertyaolvasztó és részint bőrpör kölő hőség következtében pőrére vetköződve, félig-meddig Ádám-kosztümben óhajtják élvezni a meg-meglóduló hűvös ájer alkalmatos lengedezéseit; de egyben nem látszék lehetetlennek az sem, hogy a nagy fehéredés “villogó” gatyabéli alkalmatosságoktól veszi eredetét, mely utóbbit ugyanis (a kultúra lassucska terjeszkedése miatt valószinű leg) a tápai ember akkortájt még nem annyira a nyaka között (mint ama bizonyos jól sejtő franczia megállapította), hanem inkább rendes körülmények közt a lábszárain viselte. De a kulacsból lassacskán, de tartósan szopogató nótárius uram ama homályos sejtései, melyek egyenesszárú pipákra vonatkozának (noha füstöt nem observált), más részt a hoszzú nyak és pipaszárlábak, melyek különleg ismét a tápai segédjegyző úrral állának szoros személyi vonatkozásban: megerősítőleg hatottak a távoli látomány tárgyi és alanyi valószínűségének hihetőségére nézve s ennek okából a jegyzőkönyv kivételes igénybevétele nélkül határozatilag kimondatott a látománynak a falu bölcseivel való kétségtelen azonossága … “Vivát” tehát és “gyorsan előre emböröki).
A lépések tényleg szaporáztatának és min den ember “lépik egyet” a hosszabb fajtából se közben a torkok köszörültetének és a kulacs béli alkalmatosságok is lekerültenek a vállakról. Majd pedig üdvözlő ordítmányok és előkelő zsivajhangzatok tölték be a réti hallgatagságot, mitől nemcsak hogy a környék bogarászó vad ruczái és sneff állatjai, hanem — horrendum dictu ! — még a távolban stagnáló “tápai elöljáró uraimék” is a légbe emelkedének s mint valami jól kormányozható aeroplánok, méltóságos lebe gések közben lassanként eltünének a távol ködé ben a küldöttség szájtátó bámulatára s csak később derüle ki, hogy a repülékeny “elöljáró ság” testileg és lényegileg tulajdonképen nem is annyira a “hirös” Tápé község érdemes magis trátusával, mint inkább delelő szürkegémekkel’ respektive gencsekkel állott vala személyi azonosságban …
Nagyratartott, kiválóan kedves madara volt a régi halászságnak a fecske. Meg énekelte nótában, dicsőítetette furulyaszóban s még a babájának is a fecskével izent a a halászlegény… “repülj fecském ablakára” …
A kis fecske volt a hálóvető legigazibb barátja, elválhatlan czimborája, mely örö kösen kisérgette könnyedén sikló “csónyik”-ját kint a síkon, bent a nádvadonok labi rintjeiben, le-lecsapva a kotuillatos levegőből, körülszárnyalva, rá-rálegyintve olykor kicsi szárnyaival:
“M intha simogatná, M intha kis szárnyával
Mintha beczézgetné, Ölelni szeretné” . . . Kató.
Mindenki elhagyhatá a rét forrószivű Adonisát s a hálátlanság, a hűtlenség szo morú virágokat ültethete a leikébe:
“Csak a piczi fecske, Nem hagyja magára
Hűséges barátja, Nagy búbánatába” . .. Kató.
Így mentek, mendegéltek együtt a lápok szivében, a hol elenyészik minden ború a fényben s a sóhaj is verőfénynyé válik a vizirózsa- és nefelejtsvirány ragyogó öröm könnyein… és fut a bánat, siklik a “csónyik” a bánat súlya nélkül:
“Tavak tükörében Azok is sietnek,
Vándor felhők úsznak, Azok is elfutnak” . . . Kató
Csak megnyugvás marad vissza a rrifcgvigasztalódás serkedő virulatán.
Nagyratartott “jószág” volt a hálóvető népnél a “sasmadár” is, úgy hívták, hogy “strázsamestör”, minthogy órákig elszokott dangubázni a száraz fűzfa “högyibe” vagy a kútgém csúpján, míg egyszer csak gondol egyet és fölrúgja magát a hűvös ájerbe, keringőzni egy kicsit; — a háló népe meg találgatta, hogy vájjon el tudna-e vinni egy bürgét az “ebadta nagy férge?”… Sokan bizonyítják, hogy el; sőt állítólag láttatott volna is már, mikor bornyut vitt, bár ezt sokan nem akarják elhinni.
Annyi bizonyos, hogy tényleg nagy ebadta “férög” a sasmadár s így szóval elmondva
“Bármely nagy pulykának
Öregapja volna !” Kató,
Semmi kétség tehát, hogy nagy ereje van neki, a mi különben látszik rajta. Szinte megdöbbenik láttára az ember és mindjárt a gondolatához férkőzik, hogy:
“Nem-e talán kölyke A mely a lábával
A nagy grifmadárnak, Fölrúg egy nagy várat?!…” Kató.
“De nagyon Jöhet!” …
Hát fél is tőle minden teremtett lélek, a melyik négy lábon avagy szárnyon járja a levegő-eget — és ha szömre kerül
közik:
“Minden a mi élő,
Minden a mi mozog :
Ki szárnyon, ki lábon
Szerte-széjel robog” . . . Kató.
és órákhosszat keringőzik, zsivajlik a nagy döbbenettől a sok tavi jószág
és még a tó szélén legelésző birkafalka is iramodik egyet a láttára s a mérges “puli” lecsahitálja az ebadta férgit.
Hanem ma már ritka lőtt a “strázsa mestör”, mert sok a puska, a víz meg kevés és a vizimadárság is megfogyat kozott — de nagyon! Felejtik is már, hogy lőtt volna; a mi pedig mégis van a rokonságából, az is csak afféle “kergetőzsdi férög”, “vizi csikós”, “a ki” úgy kerítgeti a hussanó madárságot, sneffséget, miegymást, mint akár a hortobágyi csikósok a szilaj ménest szokta. Hanem ez a madárság nem is “számos”, nem igen emlegeti senki: afféle “gyütmönt fajták”…
Hanem a kis czerkó (Hydrochelidon) az még van elegendő. Épen oly hűséges kisérője a halásznak, mint akár a “kis fecske”, csakhogy a fecske nem kér semmit, a szeretete önzetlen neki, ellenben a czerkó kunyorál, “mindig jajgat a falatért, mint a kúdús” — azért is nevezték el “kúdúskáknak vagy esenkedők-nek űket; de azért nem haragudtak rájok, kijárt nekik a háló körül a falat, ha sok “küsz” akadt a hálóba:
“Nesztek gyerökök , Gyertek ide, ögyetök !” — mondogatták az odavetett falatnál és nagy gyönyörűségük telt benne, ha szépen föl szedték az alamizsnát. “Millen szépön kapik” — mondogatták — “éhös a lelköm” sajnálkoztak a buzgó madárságon, a “gyerökökön”, a kik rajokban libegtek-lebegtek a háló körül és hulladoztak alá a halacskák után, mintha leszórt óriási hópelyhek lettek volna. Hanem egyszerre csak nagyot kiáltott valami a magasban, hogy “csér!” “csérrr!” … és aztán mintha fehér zsebkendőket lebegtetett volna a szél, úgy tánczolta meg néhány patyolatszinű madár a levegőt a hálótanya fölött… a csérek (Sterna), melyeket “lopók” néven tisztelt meg a halászi közkiszólás, minthogy ezek akárhogy kurjogatnak is, de nem kérnek, hanem elviszik erőszakkal is a mi nekik való falat — szóval” hunczutok” — és azért is sok szidást kapnak, hogy nyári délutánokon, mikor a halász a szunnyadó természettel együtt “félig álmon, félig ébren”, elmélázva irányítja könnyű lélekvesztőjét a pörkölő fényözönben : hirtelen és váratlanul csak elkiáltja magát valami a levegőben, hogy “csérrrr…”, minek folytán a hirtelen való döbbenet majd kiveszi az evedzőt a meglepett halász kezéből és üttetik is ilyenkor a villámos mennydörgőssel a “czudar csérögőti), kit még a szájas “Jotyó sneff* is lelotyóz, lenyelvel a maga kobold nyelvén a botránkozás miatt…
Hanem a “sütétség”-nek is megvoltak a maga szenzácziós állatjai, persze szárnyon járók, melyek azonban se “nagyratartottak”, se kedvesek nem voltak. Sőt!… Nem igen szeretett velük a “rétjáró embör” találkozni és igen csak rossz ómennek tartotta az ilyesmit, minthogy vagy “kisértő 1elköt” (Caprimulgus), vagy “halálbagót” látott bennük, kik megjövendölik a veszödelmöt, mely néha persecutor avagy zsandár képé ben jelöntgette magát… de a sütétségön átvillanó gyertyafény is híradással volt erről, a mit az ablakba gyújtott a lápszéli csárda virága, ha néminemű “koppóság” érközött tudakolni valamit, mert