A lélek létezésének és nem létének kérdése majdnem olyan régi, mint az Isten ség s az Istenfogalom rejtélyeinek kutatása. A meglévő dolgokban okaik, törvényeik kutatása nélkül meg nem nyugvó, előretörő emberi elme öntudata őskorától kezdve keresi az összefüggést okozatok és okok között és ha az okot nem ösmeri, az okozatok elemzése, bonczolása és kiismerése útján igyekszik ahhoz eljutni. Nem elégszik meg a szemei előtt lévő, érzékelhető eredménynyel, hanem annak létre hozóját keresi, sőt részt kíván venni a létrehozás, az előállítás nagy munkájában is.
Csakhogy a természetben minden bölcs előrelátással készül s így a természetnek gondja van arra is, hogy az ő csodás egyszerűségű, fenséges nagy titkai ne legyenek olyan könnyen hozzáférhetők, hogy fölfedezésükkel esetleg magának a természetnek a rendje is megváltoztatható és feldönthető legyen.
Az önfönntartó és fajfönntartó ösztön, a mely a legkisebb életképes paránynak is fő-fő jelleme, a természet háztartásában olyannyira irányadó és uralkodó tényező, hogy minden ellene intézett támadással szemben nyomban és annál hatásosabban és erélyes sebben védekezik, mentői fontosabb létföltételét akarjuk megközelíteni.
Ez az ösztönszerű és folyton működő önvédelem teszi nehézzé és a czélhoz közel jutás hatványai szerint nehezebbé a természeti törvényeknek s ezek előidéző és ható okainak a megismerését, vagy csak megsejtését is.
Ha elgondoljuk, hogy a szervetlen anyagok összetételének vélt puszta föld min den elemet magában foglal, melyből a szervetlen és szerves anyagok előállanak; midőn látjuk, hogy a csira: földből, levegőből és vízből szívja föl, szedi össze, válogatja ki és állítja elő a gyökeret, szárat, levelet, virágot, gyümölcsöt — a szín, szag és íz milliárdnyi változatát — a növényi és ezekkel való táplálkozás útján az állati test húsos és csontos, szerves és szervetlen összetételét s ennek minden alapelemét, a tápláló és mérgező, a fönntartó és élő anyagokat; a látást és ezenkívül tudja az ég miféle, előt tünk ismeretlen s általunk meg sem ismerhető jelenségeket; a növést, fejlődést, átala kulást, az elmúlást és levést s ennek csodás közvetítőjét, az ujabb csirát; és a midőn a “porból lettünk és porrá leszünk” folytonos tapasztalása mellett sem födözünk föl a földben egyebet pornál s ebből az életet adó csira segedelme nélkül se élő, se élette len növényt vagy állatot előállítani nem tudunk; — a midőn magunk is élünk és körü löttünk is életet látunk, sőt ezt utódainkkal is közvetítjük és még sem tudjuk, hogy tulajdonképen mi is az élet; — a mikor fölállítjuk a tételt és érezzük, tapasztaljuk annak igazságát, hogy t. i. a természet háztartásában semmi el nem múlik és mégis folyton azt látjuk, hogy az egyesek élete örökre és visszatérés nélkül megszűnik, nyom nélkül elenyészik; mikor tehát azt tapasztaljuk, hogy az anyag és az élet különbözőkét valami és a szellemi élet jelenségeit mégis anyagcserével, anyagkiválasztással és bizonyos anyagok hiányának vagy előfordulásának és mennyiségének a föltételezésével tudjuk és próbáljuk megérteni vagy megokolni; midőn tehát az élet magasabb, elvontabb részét, a lelki életet az anyagból vezetjük le: akkor eléggé nyilvánvaló, hogy a lélek nek magának a megismerésétől, sőt létezésének és nem létezésének a megállapításától is nagyon, de nagyon messze vagyunk.
Legfölebb föltételezéséről beszélhetünk. Az élet tulajdonképen csak jelenség. Elvont, pontosan meg nem határozható valami, a mely feltétlenül van és létének alapföltételét embernél, állatnál egyaránt a csirában találja. Ebben van összeszorítva, megtömörítve az illető növény vagy állat egész életkorára, néha századokra szóló életerő. Ebből indul ki, nő, fejlődik, hat, a míg alá nem hanyatlik és meg nem szűnik, tekintet nélkül arra, hogy hozott-e létre magához hasonló ivadékot, új nemzedéket s ebben új életet, vagy sem. Ámde hiába szemléljük akár az állati, akár a növényi mag hoszszú időre életképes csiráit, az azokban szunnyadó életnek csupán jelenlétét tudjuk legfölebb megállapí tani, egyéb jelenségeit azonban távolról sem. Nincs eszközünk, szervünk, érzékünk, mértékünk a hozzáférhetésre és fölismerésre. Ha már magával az élettel így vagyunk, a melyről tudjuk, hogy föltétlenül van, mennyivel nehezebb helyzetben kell lennünk a lélekkel szemben, a melynek a létezése sem biztos előttünk. De mivel bizonyos belső ösztön, bizonyos sejtés és meg nem magyarázható belső sugalmazás ránk kényszeríti a gondolatot, hogy léleknek kell lennie és mivel a léleknek tulajdonított életjelenségek csakis az élettel kapcsolatban s az élő testtel együtt fordulnak elő, vagy legalább is mással kapcsolatban lelket feltételeznünk eddig nem sikerült; mai fogalmak szerint a lelket csakis az élet kisérőjének képzeljük és azzal együtt járónak tekintjük. Hogy melyik oka, vagy alapja a másiknak, azt az eddigiek szerint, midőn t. i. a lélek létezése csak feltevés és nem bizonyos, megállapítani nem lehet.
Hanem azért abból, hogy véges emberi érzékkel a lelket fölismerni és kimutatni nem sikerült, nem következés az, hogy lélek nincsen. Volt idő, mikor a villamosságról és delejességről sem tudtak és ezt sem voltak képesek sem előállítani, sem kimutatni; de azért delejesség és villamosság volt akkor is, a mint hogy ezek léteiét tagadni ma már nagy merészség lenne.
Nagyon távol állunk még attól, hogy a mit kimutatni nem tudunk, annak létezését kétségbe vonhatnánk. Hiszen csak öt érzékünk van és pedig milyen gyarló, véges érzékünk! Miért ne lehetne ezeken felül még más öt olyan érzéket is elképzelni, a milyen nekünk nincsen és miért ne lehetnének az állatoknak és növényeknek esetleg ilyen érzékeik is? Avagy lenne-e fogalmunk a látásról és a színekről, ha nekünk látó érzékünk nem volna. És ha én, az én rossz szememmel a levegőben repülő kis mada rat meg nem látom, azt más még egészen jól látja és ha az sem látná, azért még sem mondhatjuk, hogy az a madár nem röpül ott. — Vannak apró szervezetek, a melyeket csak górcsővel lehet fölfedezni és miért ne lehetnének ezekben ismét olyan apró parányi ságok, (mikroorganizmusok), a melyek nagyság tekintetében épen olyan arányban állja nak az előbbiekhez, mint ezek állanak mi hozzánk? Vagyis, ha a mikroorganizmusok nak emberi műveltségük és hozzájuk mért parányiságú górcsövük volna, miért ne fedez hetnének föl azok hozzájuk viszonyítva is csak górcsövi szervezeteket épúgy, mint mi ? Vagy nem lehetséges-e, hogy a világegyetemben mi magunk is csak parányok parányai nak a parányai vagyunk s a föld maga is csak mikroorganizmus valamely óriás szerve zet egyik parányi sejtjében? És ha a nagyságnak vannak mérhetetlen kiterjedései s ilyenek a csillagászat útján elképzelhetők, miért ne lehetnének a parányiságnak is és pedig épen olyan vagy talán még nagyobb mértékben is? Csak azért ne lennének, mert mi kimutatni nem tudjuk őket? S a mit ki tudunk mutatni, mivel mutatjuk ki? Gyarló és véges eszközökkel! Képzeljük el, hogy ha ugyanezeket a mi górcsövi mikroorganiz musaink állítják elő maguknak, miket fedezhetnek föl azok, általuk? Bizonyára olyas miket, a miket mi se kimutatni, se érzékelni nem tudunk. Talán a mindent betöltőnek vélt étert s ennek alkotó elemeit, talán az élet s a lélek állagát, vagy ezeknél is csodá sabb egyetmásokat. S ezek csak azért ne léteznének, mert őket kimutatni nem tudjuk?
Azért bizony lehetnek és lehet még lélek is a világon. És mivel emberi fogalmak szerint a lélek csak élőkben és az élettel kapcsolatosan nyilvánul, nem lehetetlen, hogy mindennek van lelke, a mi él és pedig nem csak az embernek, hanem az állatnak, sőt a növénynek is.
Miért ne lehetne? Mert lelki életük jelenségei nem a mienkkel megegyező módon, téren és alkalommal nyilvánulnak? Nagyon sok emberi önzés és önhittség kell ahhoz, hogy a lehetőséget kizártnak tartsuk! Mert a mint a testi fejlettségnek, igényeknek és testi életnek; a miképen a szellemi fejlettségnek, igényeknek és életnek fokai és foko zatai vannak, épúgy lehetnek változatok, kezdetlegesebb és fejlettebb alakulatok és jelenségeikben elütő életmozzanatok a lélek életében is és pedig olyanok, melyeket mi még nem ismerünk.
Hiszen nem ismerjük még a saját magunk lelki világát sem! Kísérleti, vizsgálati tapogatódzásnál tovább még e téren sem jutottunk. Hogyan ösmernők tehát az állatét, vagy épen a növényét?
Az ember lelki világával hasonlatos jelenségeket az állatoknál ki lehet mutatni és ki is mutatták sokan.
Ezek kiegészítéséül óhajtanék egyet-mást megemlíteni.
Ezzel kapcsolatban nem merném határozottan elfogadni azt a tételt, hogy a lelki és testi élet egymástól külön álló, független valami. W UNDT és társai igen szép okada tolással harczolnak e tétel mellett, állítván, hogy idegélet és lelki élet között semmi összefüggés nincsen s ezek egymástól függetlenül, egymás mellett folynak le (psycho physikai parallelizmus), bizonyos vonatkozásokkal egymásra. Tagadják a lélek létezését s a lelki jelenségeket az anyag életjelenségeinek tartják. A lelket azonban, O s t w a l d nyomán, bizonyos physikus energiával helyettesítik. Vagyis tulajdonképen mégis elfo gadják, csak más névvel nevezik. A mint említém, elfogadták azt is, hogy a lelki és idegélet vonatkozással vannak egymásra. Ha most hozzávesszük, hogy lelki életjelensé geket csakis élő anyagokon lehetett eddig fölfedeznünk és a testi, az idegélet viszonyai, ezek zavartalan vagy háborított folyamata a test jóléte vagy fájdalma és betegsége s a testi életműködést előmozdító vagy hátráltató tényezők óriási befolyással vannak a lelki élet jelenségeire, sőt azokat egyenesen létrehozzák, túlságba fokozzák vagy megszüntetik és viszont a lelki élet hasonló mozzanatai sem közömbösek a testi és idegéletre, a mennyiben azt nemcsak jobbá vagy rosszabbá tehetik, hanem teljes romlásba is vihetik s így e kettő egymással elválaszthatatlan szoros kapcsolatban van ; úgy hiszem, koczkáz tatott föltevés az, hogy a kettő teljesen független egymástól.
Épen ilyen szélsőség talán a V erworn elmélete is, mely szerint meg csupán lelki élet van s a testi működés ennek csak egyik jelensége.
Czélom ezúttal azonban nem az, hogy a lélek létezésének vagy nem létezésének s a testhez való viszonyának kérdéséhez szolgáltassak gondolatokat, hanem néhány újabb adat fölemlítése annak a bizonyítására, hogy olyasforma életjelenségek, a melyeket manapság lelkieknek nevezünk, előfordulnak az állatoknál is, sőt a nem gerinczes állatoknál is.
Azt, hogy a gerinczes állatok életében vannak ilyenek, manapság már általánosan elismerik. De előszeretettel próbálják megtagadni a gerincztelenektől és pedig csupán csak azért, hogy nyomot, alapot találhassanak a gerinczes állatok lelki jelenségeinek és végeredményben az emberi lélek létezésének a megtagadhatására s a lelki jelenségeknek a testi életműködésekből levezethetésére. Hogy a kettő szoros kapcsolatban van egy mással, az bizonyos. A bánat, szomorúság, levertség, lelki lehangoltság (depressio) a szellemi munka, a szellemi túlterheltség (surménage), a lelki elfáradás, fáradtság és kimerülés mind a testi életjelenségekkel járnak és másféle anyagokat választanak ki, mint ugyanazon életjelenségekkel járó ellentéteik. A szellemi túlterheltség és kimerülés pedig szervi elváltozásokat, bénulást, hűdést, tehát testi betegségeket (paralizis, myelitis, sclerosis) és végeredményben halált okozhat, sőt okoz is. A kapcsolat tehát bizonyos és az említett elváltozások, valamint a szellemi munka és fejlettség mértékéül szolgáló ideg-, agyérettség és terime bizonyossá tették azt is, hogy a lelki jelenségek a legna gyobb hatást az idegekre s ezek középpontjára, az agyra gyakorolják.
Azoknál az állatoknál tehát, a melyeknek idegrendszerük és agyvelejük van, nem valami lehetetlenség a lelki jelenségek föltételezése. A nélkül, hogy kutatnók, vájjon melyik a másiknak az alapföltétele (az idegrendszer és agyvelő-e a lelki jelenségeknek, vagy az utóbbiak az előbbiek kifejlődésének) — elegendő rámutatnunk arra, hogy a természetben semmi sem felesleges s a természet minden egyes szervezetet úgy alkotott, hogy valamennyiben benne van a többiek minden, bármely jellegzetes vagy sajátszerű (speczális) életfeltételének a magva. Vagyis az ősállat, az őscsira tulajdonképen teljesen azonos minden szervezetnél, csakis az életmód irányítja annak fejlődését fajonként és törzsenként egymástól elütővé. Azok a szervek, a melyeket az illető állat nem használ, elkorcsosulnak, ki sem fejlődnek, sőt csirájukban visszafejlődnek. Már most, a melyik állatná] ideget, sőt agyvelőt találunk, annak bizonyosan kell, bármi kezdetleges ideg életet, lelki vagy szellemi életet élnie, akár tetszik ez nekünk, akár sérti a hiúságun kat. És csodálatos! Miért engedjük meg a föltevést, hogy a ló, a kutya, a majom, az elefánt, vagy a madár szellemi életet éljen és miért vonjuk meg ezt a kedvezést a hangyától, méhtől, darázstól vagy más rovartól ? Miért volna ezek szellemi vagy lelki élete lealázó a szervezetileg velük tagadhatatlanul rokon emberre?
Szerintem nem lealázó, hanem érdekes és tanulságos. Ámde nemcsak ezen az utón lehet következtetni az állatok lelki életére, hanem egyes tapasztalatai és kísérleti ténye zőkből is, a melyek annak bizonyítékául szolgálhatnak. Ha az emberi agy méretei, súlya, állaga és tekervényei egyenes arányban vannak az emberi értelem fejlettségi fokával, akkor az állatok és pedig a rovarok agyvelejének hasonló jelenségeikből szintén a szel lemi és lelki élet bizonyos fokára lehet, sőt kell következtetnünk. A boncztan ezt két ségtelenül igazolja, mert a rovarok között legértelmesebbekül fölismert hangyáknak, méheknek és más értelmes állatoknak az agyvelejében találjuk föl, viszonyítva legna gyobb mérvben, az emberi agynak értelemre vallókul bebizonyosodott jelenségeit.
Nézzük azonban a tapasztalati tényeket is! Hogy a vadlúd, a fogoly és egyéb tyúk-félék s általában a társaséletet élő állatok őröket állítanak, a melyek a veszélyre hanggal, vagy viselkedésükkel figyelmeztetik a társaikat, az kétség telen. A kis csirke önként nem fél a kányától, vagy fölötte elvonuló más tárgytól. De ha az anyja károg (berreg) neki, mikor afélét lát, vagy ha semmi észrevehető veszély nincs is, csak a tyúk neszei valamit, a károgásra a csirkék mind elbújnak. Ép így a tyúkok a kakas károgására. Ha a tyúk tojni akar, a kakast hívja. Ez megérti, (sőt a jó gazdasszony is megérti) és megkeresi neki a tojásra alkalmas fészket s oda szólogatja. Ugyancsak a tyúk vagy a galamb, ha be akar menni valamely nehezebben hozzáférhető, pl. elzárt udvarba vagy más helyiségbe, körüljárja annak a közlekedésre alkalmas minden zegét-zugát, megszemléli, körülvizsgálja alul, fölül, oldalt, figyelmesen, gondosan s előbb-utóbb rájön, hogy hol és hogyan jutni oda be, vagy onnan ki. Még lyukat is kapar és nem ám ott, a hol ez czéltalan lenne, hanem a legmegfelelőbb helyen. Mindez gondolkodásra és következtetésre vall.
Bármely kis madár megérti a társai beszédét. Sőt mi magunk is megértjük a fecske riadt, vésztjelző “tyiszi-tyiszi-tyiszi”-szerű sikoltozását. Erre a hangra jönnek seregestől segítségül társai.
Ha a kis veréb kiesik a fészkéből, a szülei éktelen csiripeléssel egész nagy gyűlést lármáznak össze.
A madárfiókák a fészek mélyére húzódnak, ha idegent látnak, de ha anyjuk nyelvén szólunk hozzájuk, bizalmasakká válnak és csármás tátogatással csipognak eledelükért.
Ha a tollasodó fiókák nagy merészen a fészek szélére ülnek, szüleik bizonyos hangok kapcsán a fészekbe verik őket és csakhamar elég, csupán az említett hangot hallatniok, hogy a fiókák a fészekbe behúzódjanak.
A hím kanárit költés idején egész önkívületbe lehet hozni a kotló nőstény hangjának utánzásával.
Az állatok tehát megértik egymást!
Min alapulna a vadászok hangutánzó készülékeinek sikeres használata, ha nem azon, hogy az állatok megértik egymást és hajtanak egymás beszédére?
Felelgetnek is egymásnak, sőt gondolatokat közölnek egymással.
A hol sok a svábbogár, az éjjel mozdulatlanságában és csöndjében bizonyos hajszálfinom szisszenést hall az ember, eleintén szakgatottan, majd élesebben és sűrűbben ismétlődik, mely után óvatosan előjönnek a bogarak s egy árnyalataiban csak általuk értett másik jelre villámgyorsan menekül s tűnik el valamennyi. Nem a figyelő őrszemek gondos jeladása-e ez ? Ez az utálatos féreg, a mely majdnem mindent megeszik és a mely ez okból az ázsiai népeknek méltán kedvelt csemegéje, nehezen, de nagyon megszelídül, hivásra előjön és finom pálczikák intéseivel tetszés szerint terelhető, anélkül, hogy félne vagy megijedne. Ha megijed, riadtan menekül, tehát nem félelem ből engedi magát tereltetni. A legelrejtettebb helyre is befurakodik. Addig-addig mászkál, futkos, settenkedik körülötte, míg kieszeli az odajutás módját. Nyomán aztán elmegy a többi is.
Bebizonyított tény, hogy ha a hangya nagymennyiségű ennivalót fedez föl, visszamegy a bolyba és nemsokára seregestől jönnek a többiek, 2—3 sorban, ugyan azon az úton az élelemhez. Az az egy közölte velük, hogy talált valamit, jöjjenek érte.
Ha útjokba akadályt teszünk, de úgy hogy meg ne ijeszszük őket, azok közül, a melyek még nem járták meg az utat, sok megzavarodik és nem tud hamarjában a helyes nyomra találni ; de ezek sem mondanak le a zsákmányról, hanem addig szalad gálnak ide-oda, a míg megtalálják a nyomot. A melyek azonban már megtették egyszer az utat, azok minden zavar jele nélkül kerülik ki az útjokba tett akadályt és folytatják útjokat. Itt tehát kissé magyarázatra szorul a szag-alak (topochemiai érzék) tétele, a mely szerint a hangyák finom szagló-érzéke a szagról (a mely ugyanazon alakban érezhető, a mely alakú tárgynak — lábnyomnak — a nyomában maradt) meg tudja Ítélni, hogy előre haladó vagy visszajövő hangyának a nyomában jár-e? Vagyis oda vagy hazavivő úton halad-e? (Lubbock, W assman, Forel kísérletei.) Csakhogy szerintem ennek a felismerése és megítélése is bizonyos mérlegelő tehetséget és lelki működést tételez fel, a mi már lelki, szellemi életre vall.
Mindenesetre tudnia kell az abból következtető hangyának, hogy milyen alakú a haladó és visszatérő hangyának a lábanyoma, illetőleg milyen ezeknek a szagbel alakja. A tudás pedig megfigyelésnek, tehát lelki, szellemi működésnek az eredménye.
A mi azonban a hangyák útjába tett akadály biztos, iránytévesztés nélküli kikerülését illeti, itt — a szag-alak elmélet czáfolása nélkül, sőt elfogadása mellett nem tartom kizártnak az úgynevezett irányérzék elfogadását sem. Mivel magyaráz hatnék különben a postagalambnak, zsákban elvitt macskának vagy kutyának hazatérő képességét? Természetes, hogy egyiknél nagyobb mértékben van meg, mint a másik nál s a galamb, a földi behatásoktól ment és nem befolyásolt magasságban sokkal könnyebben s biztosabban követheti ezt az ösztönét és érzését, mint a röghöz kötött és környezete ezernyi ezer behatása által megzavart kutya vagy macska.
De hogy van irányérzék, ezt tapasztalhatja az eltévedt ember is, a ki végső kisérletképen kénytelen bizonyos ösztönre hallgatni, a mely szerint a kiindulási, vagy czélpont irányát rendesen eltalálja. Ez az állítás azonban sok ellenérvvel czáfolható; hanem annak az állításnak az igazságát bármelyik ideges ember is kipróbálhatja, hogy idegen helyen csakis akkor tud nyugodtan aludni, ha ágya úgy áll, hogy a feje és a lába ugyanabban az irányban van, a melyben a rendes alvóhelyén. Ez az irányérzés, a melyet magyarázhatunk azután a földforgás, a nap, hold és csillagviszonyok együttes hatásával, delejességgel, vagy bármivel, a hogyan tetszik.
Ez az irányérzés megvan az állatokban is, a melyek ösztönszerúen vagy öntudatosan, de fel tudják használni, alkalmazni tudják a maguk czéljaira. Ez is, mint minden más érzés, sokkal finomabb és tökéletesebb náluk, mint az embernél, a kinek a társadalom minden érzékét és érzését megbénítja, sőt tönkreteszi. Ez vezeti a han gyát s a méhet, valamint egyéb állatokat a biztos nyomon haza, a látás, hallás és főként a szaglás érzékének segélyével. A szaglás ugyanis, sokkal nagyobb szerepet ját szik az állatoknál mint az embernél. Értem a művelődő emberiséget (kulturembert), mert a vad ember szintén sokat köszönhet a finom orrának. Ez is el tud menni szag után az erdőben, hogy zsákmányolhasson, vagy hogy ellensége hollétét fölfedezhesse. Kiválóan fejlett azonban a szagló érzék a darázsnál, a mely a megkezdett őszi baraczk illatára csakhamar előkerül s azt a legelrejtettebb helyen is megtalálja. Vagy a névszerint általam nem ismert barna legyecskéké, a melyek az eczetes üveget, vagy eczetesedő gyümölcsöt csapatosan szokták ellepni.
Hosszú ideig tartogattam virágcserépben a bábrabló bogarat (Calosoma sycophanta). Mint tudjuk, nagyon szép zöld bogárka, minden különös szellemi jelenség nélkül, Eleintén vad volt, de nagyon. Ha közel mentem, vagy mozdulást vett észre, bújni, rejtőzni igyekezett. Magam adtam enni neki legyeket és selyemhernyót mindennap. Annyira megszokta, hogy a szárazlevelek és gályák közül előjött nyomban, ha szól tam hozzá s azok tetején mászkált fürgén, vigan, szinte enni kérve. A táplálékot kezemből fogadta el. Egész bizalmasan, félelem nélkül engedte magát megfogni, sőt ha evés közben háborgattam, szembeszállt és hangot adott.
Azonban idegen hangra vagy érintésre, szokatlan mozgás láttára, ha más bábot vagy hernyót adtam neki, nem selyemhernyót, nyomban elbújt és csak óvatosan, szinte kémlelődve jött újból elő. Nappal nem is fogyasztotta el az idegen eledelt, csak éjjel, mikor úgy látszik mégis bátrabb volt és a reggelig tartó koplalás rákénysze rítette, hogy egyék.
Szarvasbogarat (Lucanus cervus) is tartottam cserépben, üvegfedél alatt és száraz levél-féleség között, épen úgy, mint az előbbit. Ez nagyon sokára tanulta meg, hogy kezemből a cseresznyét elvegye. Csekély szoktatás után minden tartózkodást és óvatosságot mellőzött, de hangra nem jött elő, hanem úgy kellett előkeresni, ha vélet lenül épen nem mászkált. Nem félt senkitől és semmitől, vagyis a félelem leküzdésén kívül semmi különös lelki életjelenséget nem mutatott.
A bábrabló még szelíd korában is csak akkor látszott magát biztonságban érezni, ha senki sem volt közelben és mozgást nem észlelt. Ilyenkor elfutkározott az asztalon, ha kivettem a cserépből, sőt elfogdosta és vadászta az e czélra megbénított legyeket. Idegen hangra és mozgásra azonban rögtön elbújt oldalra fordított cserepébe és csak teljes csöndben s nagysokára jött onnan újból elő. Az asztal szélén körül-körül futkározott, de sohase ment le arról. A szarvasbogár attól eltekintve, hogy egyáltalán nem félt se ütésre, se piszkálásra nem menekült s a cseresznyét s más egyéb gyümölcsöt megette kézből is, — másként úgy viselkedett, mintha akkor fogtam volna. A telet mind a kettő mozdulatlan merevségében töltötte, fütetlen helyen, de nem nagy hidegben. Azonban már igen kora tavaszszal életre keltek és épen úgy viselked tek, mint azelőtt.
A bolhák idomításáról már szintén sokat olvashattunk. Ezen a téren azonban semmi tapasztalásom sincsen.
De nem szükséges idomított állatokat keresnünk! Vadászember nagyon jól tudja, hogy a vadak (fogoly, nyúl, túzok) nem nagyon félnek az országúton járó kelőktől, az ott haladó kocsiktól vagy a vasúttól. Tapasztalásból tudják, hogy ezek nem bántják őket. De bezzeg menekülnek, ha puskát látnak!
A kaba (Falco subbuteo) versenyt repül a vonattal s a felrebbenő madarakra vadászik. Tehát segítségül használja a vonatot. Fölülről szokott rácsapni, rázuhanni áldozatára. Ezt a zsákmányául szolgáló kis madarak megfigyelték és a kaba elől felfelé röpülve igyekeznek menekülni, hogy az fölibük ne kerülhessen.
Az örvös légykapó (M usicapa collaris) öreg fák odvai előtt szokott függögetni (vagyis egy helyben maradni a levegőben) és szárnyának sebes csapkodásával felriasztja az odúban levő rovarokat, a melyeket aztán elfogdos.
A háziállatok és madarak rendszerint ismerik a maguk környezetét s a gaz dájukát, de a méhek is ismerik azt, a ki velük foglalkozik s az bármit tehet a kas körül, vagy a kasban, még sem bántják. Próbáljon azonban ott idegen motoszkálni, vagy a kasba nyúlni! Bizony megbánja.
Hogy a méhek is megértik egymást, az régi dolog s e téren a régi példákat ismételni fölösleges. De nézzük a pókot! Ha a hálójába másik pókot ejtünk, az utóbbi teljes mozdulatlanságban marad, a másik pedig, a melyiknek a hálójába ejtettük, ha följebb, magasabb ponton van mint az előbbi, villámgyorsan rázuhan és pillanat alatt megmarja. Ha nincs ilyen biztos helyzetben, szintén nem mozdul, de a legelső alkalmat felhasználja a hálóból való kiugrás, leereszkedés, vagy a másik által meg nem közelít hető úton való menekülésre. Az utóbbi hasonlóképen. De láttam olyan esetet is, hogy a hálót azon a helyen, a hova esett, eddig ki nem derített módon kilyukasztotta s a testének megfelelő nagyságú kerek lyukon magát kipottyantva hirtelen eséssel, háló szálon hintázva, valamely szilárd tárgyra kapott s azon menekült odább.
Ha kaszáspókot teszünk más pók közelébe, eszeveszetten kezdi magát rázni, bizonyosan azért, hogy a másik rá ne ugorhasson, vagy hogy azt elriaszsza s alkalmas pillanatban menekül.
A keresztespók nagy hálót csinál és pedig sokszor olyan kiálló pontok között (két különálló fának az ágai között), a melyeknek a megközelítése neki nem valami könnyű. Föltétlenül ki kell kémlelnie és mérlegelés útján kell megállapítania a háló készítésre alkalmas eme pontokat és ha ezeket megállapította, akkor úgy kell ereszke déssel, ugrással, mászással, a kiinduló ponton megerősített hálószál másik végét a másik ponthoz elvinnie (fán, füvön, falon, gályákon stb., a miken át oda juthat), hogy azzal semmi alatt át ne bújjon s az semmibe meg ne akadjon, vagyis hogy azt, az új pontra érve, minden akadály nélkül húzhassa és feszíthesse ki, a kiinduló ponttal összekötő egyenes vonallá. Mennyi előrelátás, megfontolás, figyelem és okoskodás szükséges ehhez! Vagy az mind csak ösztön? Hiszen akkor ösztön, de nem szellemi, vagy lelki működés ez az írás sem, a mit most cselekszem s azoknak a gondolatok nak a létrehozása sem, a melyeket itt papírra vetek!
A lótetű (Gryllotalpa vulgaris) a legrövidebb vonalban vájja útját egyik növény gyökerétől a másikig, a melylyel táplálkozni szeret. Hogy a föld alatt hogyan tudja meg, hogy merre van olyan növény, a mely neki jó, az az ő titka. A kivájt utat szokta használni, a míg annak mentén csak táplálékot talál. Néhányszori zavarással nem törődik, de ha sűrűn zavarjuk, egészen elhagyja a régi helyét és távolabbi új helyen üt tanyát. Lyukját a földszínnel vízszintesen vájja és pedig úgy, hogy olyan helyen, hol a lakása van, vagy a hol mélyebbre veszi az útját, előbb kissé fölfelé túr. Ennek pedig az az oka, hogy a vizet nem szereti s annak lakásába, vagy a mélyebb helyre való jutását akarja elkerülni. A lakását, fészkét rendesen keményebb helyre (a kert útja alá) építi, mert a keményebb talajban ez nem dűl össze.
Persze, ezt mind, mind csupán csak ösztönné szeretik lebecsülni! Azon azon ban senki sem csodálkozik, hogy az állatoknak ezek a kifejlett észszerű ösztönei mily iczi-piczi mértékben vannak meg az emberekben! Ha cselédeink hajmeresztő félszeg séggel látják el az egyszerű tennivalójukat, akkor nem jut eszünkbe keresni, hogy hova lett a természetes ösztön. A múltkoriban kocsira tétettem a szapulót, hogy hozzanak vizet benne. Ponyvát is adtam, a mit rákössenek, hogy a víz ki ne locsogjon belőle. Rá is kötötték a ponyvát a szapulóra, de nem a tetejére, hanem köröskörül s a víz persze kilocsogott. Hát hol itt az ösztön?
A moly nyugodtan röpköd és mászkál, a míg meg nem ijesztik. Ha megijesz tik, eszeveszett karamaringozást csinál, hogy lehetetlen szemmel követni s e közben menekül valamerre.
Épen így a darázs! Ez a telet átaluszsza. A közönséges darazsat, meg a kék darazsat vagy pöszört, gyakran láthatjuk őszszel, a mint tetők alatt, fal mentén, fákon stb. szép lassú haladással röpköd, figyelmesen kikémlelve minden zeget-zugot. A lyuknak látszó fekete pontoknál vagy repedésnek vélt fekete vonalaknál leszáll és bemenni igyekszik. A lyukakba, repedésekbe bebuvik, azokat belülről is megtapasztalja s így választja ki magának a téli szállásra legalkalmasabb helyet. Emberhez méltó volna az a pontosság és lelkiismeretesség, a melylyel minden tenyérnyi helyet kifür kész. Lehet, hogy hernyót, bábot s effélét is keresnek ilyenkor, a melylyel részben maguk is élnek, de akkor is valószínű, hogy próba vagy tapasztalás útján jöttek rá, hogy azokat olyan helyen lelhetik.
Ámde elég ebből egyelőre ennyi, mert ennyiből is meg lehet állapítani, hogy a gerinczes és nem gerinczes állatok hangok útján érintkeznek egymással. Hangokat adnak, hogy társaikat valamire (veszélyre, veszélymentességre, zsákmányra) figyelmez tessék, segítségül hívják, ijesztgessék, hogy azokkal tapasztalásaikat közöljék. (Mikor a hangya a talált zsákmányhoz, vagy a méh az új kasba hívja a társait vagy a rajt.) Meg lehet állapítani, hogy megfigyelnek, fürkésznek, kutatnak, vizsgálnak s ezek alapján czélszerűen intézkednek. Hogy tapasztalásaik eredménye szerint használnak fel czél jaikra mindent, a mit felhasználhatnak, hogy alkalmazkodnak a körülményekhez, képe sek a javukra szolgáló és nekik ártalmatlan helyzet felismerésére, kihasználására és le tudják küzdeni, bizalommal tudják felcserélni a rájuk nézve fölösleges félelmet és óva tosságot. Az utóbbiakat különben szintén a szükség s a szomorú tapasztalások keltik föl és táplálják bennük s ezek teszik körültekintőkké, ravaszokká és alattomosokká őket.
Már pedig úgy a hangok útján való érintkezés, mint a tapasztalatoknak hang beli kifejezése, közlése, megértése s ezek alapján való ténykedés, valamint a megfigye lés, fürkészés, kutatás, ezek eredményének a megértése, felhasználása s a körülmények hez való czélszerű alkalmazkodás: mindenesetre szellemi, lelki életműködés az állatok nál is, épen úgy, mint az embernél. Vagyis a lelkieknek nevezett életjelenségek feltalálhatok — noha kezdetleges alakban — az állatoknál is. Ha tehát az embernek van lelki jelenségekből álló, úgynevezett lelkivilága, van az állatoknak is. Föltétlenül van, a mely hasonló az emberéhez, még pedig nemcsak a gerinczes, hanem a gerincz telen állatoknál is.
Egyelőre pedig elég ennek a megállapítása.
Dr. Fromm Géza, Az Állatvilág 3. évf. 1. füzet (1910. január)