Mesze Paraguayban, a hol a zord, téli köntösű térmészetet nem ismerik, legfeljebb felhőktől beburkoltan látják, lóra kaptam egy délután, hogy Puerto Max gyártelep környékét bebarangoljam. Fent van ez az ország északi részén, átölelve végtelen őserdőkkel. Szemben vele, túl a Paraguay folyón, a Gran-Chaco végtelen fűtengere; óriás, még ki nem kutatott terület; ma is békés birodalma ősindián törzseknek.
Itt már közel vagyunk a térítőhöz; majdnem tropikus az égalj. Előttünk hatal mas erdőség, mint nagy, nyitott, ritkaművű könyvtár, a ki akar olvashatja belőle a természet nagyszerű nyilatkozatait.
És kimeríthetetlen bánya ez az erdő. Bányája a quebracho (kevrácso) fának, a melynek kivonatát dolgozza föl a gyár. Dús csersavtartalmát főzik ki és óriási mennyiségben szállítják még Európába is a tímárok részére, azonkívül a gyógyszer tárakban is megakad. Száz és száz kilométernyire terjednek a gyártelep körül a százados erdők, a ki nem apadó pénzforrások, tarkítva magasnövésű fűszigetekkel.
Sohse felejtjük el azt a hatalmas, megdöbbentő benyomást, a mely őserdő láttán fog el bennünket. Ha sokszor látjuk is, csodás újszerű. Elnézni az erdőt indul tam én neki, azon a délutánon is. Hárman voltunk; én, lovam és winchesterem. Ember kéztől vágott csapáson haladtam az erdőn át. Papagájhad, tarka madárcsapat szállt föl ijedten jöttömre, ügyes lendülésekkel, de tisztes távolból kisértek a majmok; lépten nyomon apró vadja az erdőnek menekült előlem a sűrűbe. Tisztásra jutottam. Itt már ezer és ezer mosquitó zümmögése váltotta föl a madárlármát s tánczolva a napsugárban vettek üldözőbe. Elátkoztam a sok apró pokolszülöttét és sarkaltam lovamat, hogy újra fák védelmébe jussak. Erdő szélén jártam, mikor másfélméteres hangyavár mögül sötétszinű állat bukkant föl. Nagy bozontos farkát láthattam, a mint lomha vágtatásban a távolt kereste. Fölismertem benne a hangyász-medvét. Ugyancsak igyekezett előlem, sötét teste fölbukkant néha ugrás közben a fűtenger zöldjéből. Tudtam, hogy a benn szülöttek kímélik, mert hasznot hajt a káros termiták pusztításával, de fölébredt bennem a vadászszenvedély és czélbavettem. Gyilkos volta golyó: összeeseti. Örültem a zsákmánynak, de alig értem oda, sajnálkozás és megbánás fogott el. A halállal küzdő állat mellett ott vinnyogott kölyökkutya nagyságú kis porontya. Odasimult anyja tes téhez és félelemadta dörmögő hanggal igyekezett engem távoltartani. Az elejtett nehéz állattal mit sem tehettem; inkább az élőt vettem gondozásba. Megesett a szívem a tehetetlen jószágon, elhatároztam, hogy fölnevelem. Nehéz feladat volt. A hogy haza vittem, hozzáláttam etetéséhez. Nem ment sehogysem. Éhségsztrájkot kezdett, mint az angol sufragettek. Én is kényszeretetéshez folyamodtam : beleszorítottam hosszú orrát a tejbe, vagy egyet szippant vagy belefullad.
Inkább az előbbit választotta. így ment ez napokig, végre beletörődött a változ hatatlanba. Hanem a sztrájk idején megmutatta, hogy hihetetlen erő lakózik fejletlen testében. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy orrát a tejbe erőszakolhassam. Egy hónap letelte után már szoros barátságot kötött a tejeslábassal és tartalmával. Lopva oda-oda sündörgött magától is és jót szürcsölt belőle. Az elesetten és nevel temen volt alkalmam minden sajátságát megfigyelni a hangyásznak. Atyrmecophaga jubata a tudományos neve, Paraguayban egyszerűen “jurumi”-nak mondja a nép. Elég ritka ez országban, csak lakatlan, vad vidéken van maradása. Hosszú, tompa orrban végződő kis feje legjellemzőbb rajta. Állkapcsát alig mozgathatja, szája nem is száj, inkább hasíték; benne jól elrejti hosszú, keskeny nyelvét, melyet félméterre is kiölthet a fejlett állat; orrlyukai különös félhold alakúak. Füle igen kicsiny, szemei feltűnően aprók, idétlen benyomást tevők. Egész fejét kurta szőr fedi, a tarkón jól meghosszabbodva; e miatt vastagnyakúnak látszik. Otromba, formátlan testű állat. Nyakán, hátgerincze mentén sörényt formál a sörteszerű szőr; farkán majd félmétere sen lomposan lóg le. Esetlenek lábai is: rövidek, izmosak, első lábain négy-négy ujjal. A karmok hossza ugyancsak változatos. A belső köröm négy és fél czentiméteres és majdnem egyenes nővésű, a következő már alig egy czentiméter hosszú és görbe, belső szélén éles; a harmadik hat és fél czentiméterre nőtt, ez is görbe, de kétfelől élezett; a negyedik pedig megegyezik az elsővel. Járáskor, pihenés közben talpa alá húzza karmait és talpának nagy szaruvánkostól védett külső szélére lép. Hátsó lábai már fejletlenebbek, bár ötujjúak de alig hosszabbak rajtok az előreálló körmök egy-, másfél czentiméternél. Hátsó végtagjaival egész talpára lép. Két oldalán összenyomott bundája tarka-barka, a feketétől barnán át világos szürkéig terjedő árnyalatokkal. Feje, nyakszirtje feketés és részben ilyen szinű az oldala, mellső lába és farka is. Torkától kezdve hátsó lábáig feketés-barna, mely szín folytatódik farkának alsó oldalán is.
Mellének két oldalán egy-egy feketepánt húzódik hátrafelé; eleinte tizenöt czentiméter szélesen, feljebb csúcsba vékonyodva. Mindkét oldala halvány, szürkén szegélyezett. Lábain fekete foltot lálunk, első lábujjai feketék, ilyen szinű orrhegye, ajka és talpa is. Az elejtett anyaállat ilyen színezetet mutatott, két és egyharmad méter hosszú testén, a mely hosszúságból, lompos farka majd kilenczven czentimétert vett el. Becsültem hatvan czentiméter magasra.
Az én kis hangyász-medvém világosabb szinű bundát viselt, mint általában a fiatal állatok. Jó étvágygyal fogyasztgatta az elébe tett tejet s hogy meg ne únja, tojással akartam étkezését tarkítani. Eleinte ez sem kellett, később kedvencze lett. És gyarapodott napról-napra az én felfogadott hangyász-medvém. Én pedig bűnömet jóváteendő, sokat foglalkoztam vele. Nem volt hálátlan.
Délutáni szieszták idején alig heveredtem le tábori ágyamra, már mellettem volt. Hizelegve kúszott föl arczomig és esetlen lábait simogatásképen húzogatta végig arczomon, hajamon. Később a nagy jóindulatból már nyomott is hagyott éles körmei vel. Neki ültem, hogy megkurtítom s akkor láttam, hogy körmei húsosak akárcsak a ló patái.
Mikor elérkezettnek láttam az időt, magammal vittem, hogy hangyászó tudo mányát bemutathassa. Pórázon vezettem, magas hangyabolyos helyekre, eldorádójába ambicziózus fajtájabelinek. Öt teljesen hidegen hagyták, oda se hederített, még talán nem ébredt fel benne öröklött ösztöne: eszébe sem jutott a bolyokat megbolygatni. Én törtem be a hangyavárba és nehezen odacsalogattam a nyüzsgő hadhoz. Eleinte csak piszkált finnyásan közöttük, hanem evés közben megjött étvágya és most már maga igyekezett feltúrni. A mesterien összetapasztott falak azonban még ellentálltak leg energikusabb ostromának is.
Sétámra mindig elvittem, később már póráz nélkül hagytam, követett, mint valami hű kutya. Lakásomnak meg valóságos cerberusa lett. Ha valami látogató jött és tréfá ból megfenyegetett, az én állatom két lábra egyenesedve, mérges morgással kapkodott a képzelt támadóhoz. Hanem megesett, hogy sikerült megkapni a fenyegető ruháját. Ez már nem volt többé tréfa. A mit egyszer megfogott, el nem eresztette. Mintha görcsöt kapott volna, csak rongyait a ruhának lehetett ujjai közül kiszabadítani. A szoba egyik sarkában volt fekhelye. Eredeti módon aludt, — összehúzódva oldalára feküdt és egész testét nagy bozontos farkával fedte be. Teljes mozdulatlanságban feküdt hajnalig, a reggelt lármával üdvözölte “weckert” pótolt.
Rövid idő alatt szalonképes lett, kárt nem tett, semmit be nem piszkított. A tropikus égalj apró rovarszülötteit pedig kitartással űzte a lakásban. Egyforma hűséggel, min denben megnyilvánuló jóakarattal éldegélt mellettem nyolc hónapig. Távol voltam egy napig s ő valahogyan kintrekedt a lakásból. Csúnya, zivataros, esős idő kerekedett. Este tértem meg és az én kis hangyász-medvemét átázva, dideregve leltem a küszöbön. Takargattam, melengettem — hiába; agyonhült. Másnap estére már egyik gaucso nyúzta le bőrét s az én lakásomból mintha kiszökött volna egy napsugár.
Báró Babarczy Jenő, Az Állatvilág 2. évf. 6. füzet (1909. december 15.)