Minden természetkedvelőnek, a ki a hangyák bámulatra méltó életmódját figye lemmel kisérte, bizonyára feltűnt az a nagy tisztaság, a mely a hangya fészek belső folyosóiban, kamráiban, valamint a fészekhez tartozó külső ösvé nyeken található. Rendes körülmények között sehol egy útban álló rögöcskét, étel hulladékot, egyáltalában olyan dolgot, mely a tisztaság rovására volna, nem látni. Maguk a hangyák s növekedő utódaik a lárvák is szinte ragyognak a tisztaságtól.
Elgondolhatjuk ezek után, mily nagy munkát kell hogy végezzenek a hangyák, hogy államukban ezt a páratlan tisztaságot föntarthassák. Különösen a földfészkek lakói nak ad sok munkát a folyosók és kamrák tisztántartása. Nagyon száraz, meleg időben a fészek felső részében lévő járatok falai repedeznek és törmelék válik le róluk, a mely az utat egészen elzárhatja. Eső alkalmával pedig a fészek felső része teljesen tönkre ázik. Egy ilyen eső után figyelhetjük meg legjobban a fészek újra épülő részének kitakarítását. A fészek belsejében serényen munkálkodókat, a mint az összeromboló dott falakat hozzák helyre, nem láthatjuk, látunk azonban a fészek nyílásaiban egymás nyomában megjelenő hangyákat, melyek rágóik közül apró rögöket raknak le a kijáró elé. Ezek a hangyák az építkezésnél feleslegessé vált törmeléket, szemetet hordják ki a fészekből.
Ugyanilyen czélú munkálkodást láthatunk fákban, száraz fatönkökben lakó han gyáknál. A mi hangyáink közül ilyen a nagy fekete hangya (Camponctus vagus). Érde kes munkájukra többnyire a fészkük előtt emelkedő fehér halom, mely fúrészporhoz hasonló farészecskékből áll, hivja föl figyelmünket. A halom fölött csakhamar szemünbe ötlik a fészek nyílása, mert észrevesszük, hogy a nyílásban egyenkint megjelenő hangyák hullatják rágójuk közül azokat a kis farészeket, a melyek a fehér halmot alkotják. A fa belsejében a folyosók meghosszabbításán fáradozó dolgozók hatalmas rágókkal szakítják ki ezeket a faszilánkokat, a melyeket aztán a tisztaságra ügyelők vesznek át, hogy azt mint alkalmatlant a fészekből kidobják.
A könnyen hordozható alkalmatlan dolgokat a fészekből mindig eltávolítják. Más kép járnak el azonban akkor, ha oly tárgy akad útjukba, a melyet a fészekből, vagy külső megszokott ösvényeikről nagysága miatt eltávolítani nem tudnak. Ilyen esetek ben úgy segítenek magukon, hogy az illető kellemetlen dolgot, reáhordott földdel vagy törmelékkel betakarják. A hangyáknak erre a munkájára vonatkoznak azok a szép mesék a hangyatemetésektől, a melyek egyes képzeletdús megfigyelők szerint szertartásos komolysággal mennek végbe.
A hangyáknak sokat emlegetett “hídépítmény”-ei is ugyanezen elv alapján épül nek; t. i. a hidak úgy jönnek létre, hogy az előttük álló akadályt törmelékkel tömik be. Végignézhetünk egy ilyen hídépítést bármikor, hogy ha a hangyák megszokott útját valamilyen ragadós anyaggal megszakítjuk. Legalkalmasabban végezhetjük ezt a kísérletet egy olyan fán, a melynek lombján élő tetvek váladékával táplálkoznak a fa közelében fészkelő hangyák. A fa derekán keskeny úton, szorosan egymás mellett vonul nak föl-le az éhesek és a jóllakottak. Ha egy ilyen fát valamilyen ragadós anyaggal körben bekenünk s így útjukat elvágjuk, a kettévágott sor mindkét oldalán első pilla natra nagy zavar keletkezik. A hangyák elhagyják megszokott útjukat, hogy a fa más részén keressenek átjárást. A ragadós gyűrű alsó részén rekedtek, miután látják, hogy nincsen sehol átjárás, visszatérnek a földre. Kis idő múlva pedig már láthatjuk, hogy a földről visszatérők mindegyikének egy kis rög, levéltöredék, vagy száraz fűdarab van a rágója között. Ezeket a ragadós akadályhoz érve, maguk elé rakják. Ily módon száraz lábbal mindinkább előre jutnak s így csakhamar járható út jön létre, a melyen most már ismét elkezdődik a vonulás föl és alá.
A hangyák azonban nemcsak fészkük és útjaik tisztaságára fordítanak nagy gondot, hanem saját testükre is ügyelnek. Nem is csoda, hiszen összes fontos érzékszervük (tapintószőrök, szaglógödrök) testük külső kemény vázán elhelyezettek. Ezeket munka közben könnyen belepheti a por, a táplálék megszerzése közben mocsok tapadhat reájuk, a mi pontos működésüket megzavarja, esetleg egészen megszünteti. Tisztálkod nak is a hagyák, a mikor csak tehetik. Testükön minden elérhető részt tisztára nyal nak, miközben a legkülönbözőbb állásokat foglalják el (1. kép.), hogy testük egyes részeihez jobban hozzáférhessenek. Az elérhetetlen helyeket kölcsönösen tisztítják meg. A nagy nőstény körül állandóan van egy csoport munkás, a mely testének tisztántar tására ügyel. Legfontosabb szervük, a csápok tisztogatására egy érdekes készülék (2. kép.) szolgál. Ennek a készüléknek, mely az első lábpáron fejlődött ki, két jelentékeny része van, a “fésű” és a “kefe.” A fésű tulajdonképen nem más, mint a lábszár kiszélesedett tüskéje, a mely a lábfej felé néző oldalán fésűszerűen behasadozott. Vele szemben, a lábfej első izének kissé behorpadt részén, egy sor szőr van: a kefe. Ennek a készüléknek a segítségével tisztítja meg időnként a hangya a csápját (3. kép), mégpedig úgy, hogy a befenődött csáp tövét a fésű és a kefe közé veszi, a lábfej első ízével a fésűhöz szorítja s közöttük végig húzza. Ezt az eljárást mindaddig ismétli, míg a csápról minden piszok levonódik.
Sok gondot okoz a hangyáknak a peték és lárvák tisztántartása is. Ezeket ugyanis a hőmérséklet legkisebb változá sára is más helyre kell vinni. Az időjárás változása szerint, hol a fészek felületéhez közel eső kamrák, hol a legmélyebben fekvő helyiségek hő mérséklete legmegfelelőbb a növekedő utódoknak. Hurczoltatásuk közben testük ragadós anyaggal bevont felületével sok piszkot fölszednek, úgy ben elhelyezett mirigy is tulajdonképen a készülékhez tartozik. Ez arra való, hogy ra gadós váladékot ömlesszen a kefe szálai közé, a melyekhez így a legkisebb porszemek is odaragadnak. A befenődött készüléket a rágok segítségével tisztítja meg a hangya. Közöttük húzogatja végig egynéhányszor, hogy a cso mókba összeállott piszkot róla leválassza.
A fölsorolt néhány mozzanatból is nagyjából megismerhetjük azokat a módokat és eszközöket, a melyeknek segítségével a hangyák államuknak tisztaságát föntartják. A tisztaság iránti érzéküket társas életük fejlesztette ki, mert — mint nagyon jól tud juk — minden társasélet fönnmaradásának egyik legfontosabb föltétele a köztisztaság.
Szabó József, Az Állatvilág 3. évf. 1. füzet (1910. január)