Amilyen általánosan jellemzi a gerenczisek állatköréből a hüllőket, madarakat és emlősöket a karom, pata vagy köröm, épen olyan szokatlan ennek a képletnek a jelenléte a kétéltüeknél. Mindezideig csupán egy gőte- és néhány békafajról tudjuk, hogy karmaik vannak s valószínű, hogy velük az idetartozó alakok sorozata már ki is van merítve.
A farkos kétéltűek közül csupán egy gőtefajnak vannak karmai. Ez a neve zetes állat a japáni karmos gőte (Onychodactylus japonicus), a melyet a japánok “Hakone sanshonwo”-nak neveznek. Termetét tekintve hasonlít a mi tarajos gőténk elpárzott nőstényéhez, de annál valamivel nagyobb, körülbelül 16 czentiméter hosszú. A feje tetején, a nyakon, a hát közepén és a fark felső élén feketés-barnával pettyezett fabarna szinű, míg a test oldala egyszínű feketés-barna. Valamennyi ujjának a hegyén éles, összenyomott barnás-fekete karom van. a hímeknek vannak karmaik, a nőstényeknek tatta, hogy T r o s c h e l elpárzott nőstényeket hiányzanak, míg a párzó nőstények valamennyién megtalálta. Nagyon feltűnő jelenség, hogy a lárvák karmai sokkal jobban kifejlettek. Állatunk életmódjáról és fejlődésének mozzanatairól mindezideig nagyon keveset tudunk.
Forduljunk ezek után a farkatlan kétéltüekhez, vagyis a békákhoz. Ezeknél már egy nagy elterjedési körrel biró család valamennyi faján megtaláljuk a karmokat, csak hogy itt a karmok már csupán a hátsó láb bizonyos meghatározott ujjaira szorítkoznak. Ez a család a sarkantyús békák (Dactylethridae vagy X enopodidae) családja. Ennek a családnak a tagjai, több más tulajdonságuk mellett, azért is figyelemreméltók, mert nin csen nyelvük s ezért a farkatlan kétéltüeknek azon alrendjébe tartoznak, a melyet Nyelvnélküliek (A glossa) néven állítunk szembe a másik csoporttal, a melyeknek nyelvük van (Phaneroglossa).
A sarkantyús béka első példányát Délafrikából hozták s C UVIER írta és rajzolta le Dactylethra capensis név alatt. Elő állapotban a nyolczvanas évekig nagyon ritkán került ez az állat Európába. Újabban a németek nyugatafrikai gyarmatukról nagy számban importálják azokat, úgy hogy manapság olcsó pénzért bárki birtokába juthat.
Leslie volt az első, a ki 1889—90-ben Délafrikában a szabad természetben tanulmá nyozta a Xenopus laevis (lásd képünket) életmódját és peterakását. Szerinte állatunk nyilások elzárására szolgál. A sarkantyús béka soha sem ül olyan helyzetben, a mint azt a mi békáink általában tenni szokták s a hátuk sem púposodik úgy ki, mint azoké. A párzás kora tavaszszal (ott augusztus hónapra esik az) megy végbe. Ebben az időtáj ban a hím kezének belső olda lán kifejlődnek az ivarszemer kék, a melyek az ujjak felső oldalain fekete szalagokat for közönséges jelenség Port Elisabeth környékén. A búrok lapos kezéről “Plathander” nek nevezik. Életmódját tekintve kizárólagosan vizi állat s kedvencz elemét csak akkor hagyja oda, ha táplálékban és búvóhelyekben gazdagabb vizet indul keresni. Tápláléka vizi rovarokból, apró halakból és saját fajának lárvái és fiataljaiból áll.
Látszólag képtelen a vizen kívül táplálékot venni magához s a falatot mindig a víz alatt nyeli le, a mely műtétnél a kezei fogókként szerepelnek. A földön nagyon ügyet lenül mozog és ugrál, de annál ügyesebben úszik. Hosszú ideig birja ki a víz alatt, miközben csupán csak az orrlyukait dugja ki a víz fölszinére. Egyébként is az állatnak egész szervezete az állandó viziélet mellett tanúskodik, így a hatalmas úszóhártyákkal ellátott hátsó lábak, a sima, nyálkatermelő csöves mirigyekkel beágyazott nyálkás bőr és a szemhéj hiánya mellett egy-egy csökevényes bőrráncznak jelenléte a szemek felső szélén. Kárpótlásul annál jobban fejlettek az átlátszó pislogó hártyák, a melyek a szemet a víz alatt védik. Az orrlyukakban egy korongalakú belső szelentyű van, a mely az orr málnak.
Párzáskor a hím a nőstényt lágyékban karolja át. L e s l i e a párzás után egy nőstényt elkülönített egy kis akváriumban, a hol az 90 petét rakott le. A peték átmérője közvetetlenül a lerakás után másfél millimétert tett ki, 24 órával később a nyálkás boríték megdagadása után nagyságuk már 3. 17 mm.-re emelkedett. Az állat a petéket egyenként ragasztja kövekhez és vizi növényekhez.
V eléjében ugyanezt tapasztalta B e d d a r d a peterakást illetőleg azon a nőstény Xenopus laevis-en, a mely a londoni Állattani Társulat kertjében rakta le a petéit. Csak hogy ennél B e d d a r d 4 — 5 összeragasztott petéből álló petecsomókat is talált. Ez az állat a petéit május 27-én este rakta le s már 29-én d. e. 10 órakor kibújtak a lárvák. Arra nézve, hogy a szabad természetben is ilyen gyorsan bujnak-e ki a lárvák, LESLIE-nek semminemű megfigyelései nincsenek.
A petékből kibújt lárva első pillanatban nagyon hasonlít a gyepi béka hasonló korú lárvájához, de már a harmadik napon a Xenopus-ra jellemző alakot veszi föl (lásd képünket). A fej ugyanis elszélesedik és lelapul, az orrlyukak pedig háti állásúak lesz nek. A fark nagyon hegyes csúcsban végződik; a felső vitorlája alacsony, az alsó jóval szélesebb. A végbélnyílás pontosan a has középvonalában fekszik. A test mindkét olda lán van egy-egy légzőcső. Nagyon nevezetes a lárvára az a két hosszú bajuszszerű tapo gató, a mely a száj szögleteiből nő ki. Ez a bajusz eleinte lassan nő, később a növekedés gyorsabb lesz s mire a lárva eléri a 65 mm. hosszúságot, a bajusz már 30 mm. hosszú. Eme tapogatók jelenléte indította GRAY-t arra, hogy azoknak a lárváknak az alapján, a melyeket ő
1864-ben WALKER-től Lagosból kapott, új béka nemet állítson föl és azt a lárvák harcsaszerű kül sejük után Silurana név alatt írja le. Rendkívül jellemző ezekre a lárvákra a test végtelen átlátszósága, amely oly nagyfokú, hogy ha a lárvát élve vizsgáljuk, nemcsak az egész belső szervezet, hanem még a véredények és idegek is tisztán kivehetők. Ennek az átlátszóságnak a festőanyag hiánya az oka, festőanyag csak elszórtan található a bőrben. A hasoldal szép érczcsillogású. A B e d d a r d által akváriumban tartott lárvák fejjel befelé fordulva pihentek, miköz ben a farkuk állandó hullámzó mozgásban volt. Hogy a farkmozgás és légzés között van-e valami összefüggés, arról B e d d a r d nem számol be. A lárvák leginkább az apró kagylósrákokat fogyasztották, de daczára ennek a csaknem kizárólagos állati tápláléknak a bélcsatornájuk épen olyan tekercsbe szedett, mint pl. a gyepi béka lárvájáé.
Jellemző még a lárvák szájára a szarufegyverzetnek (fogak és csőr) teljes hiánya, a melynek sem az embrionális korban, sem később nyomát sem lehet találni, pedig a többi béka lárvájának a száján rendszerint ott van. Hasonlóképen teljesen hiányzanak a száj körüli szemölcsök.
Ez a körülmény a mellett is bizonyít, hogy a sarkantyús békák lárvái legközelebb állanak a gőték lárváihoz, a mit még a tapogató bajusz is bizonyít, a mely a götelárvák jól ismert egyensúlyozó szervével egyértékű.
Visszatérve a kifejlődött állatokra, érdekes lesz fölemlíteni, hogy ezeken csupán csak a hátsó láb első, második és harmadik ujján van karom. Vannak azután olyan fajok is, a melyeken a belső sarokgumó helyét egy éles feketés karom, a tulajdon képeni sarkantyú foglalja el.
Boulenger a londoni állattani társulat egyik ülésén a X enopus laevis egy élő példányát mutatta be, a mely akkortájt még a legnagyobb ritkaságok közé tartozott Európában. Ez a példány melyet Leslie küldött Port Elisabethből — hím volt s minden kézujjának a felső oldalát tömötten álló finom fekete ivarszemerkék borították, a melyek ott a már leírt szalagokat formálták. Ezekről az ivarszemerkékről eladdig senki sem emlékezett meg. Mint egyéb nevezetességet még a nyugodtan pihenő állat sajátságos kézállását mutatta be B o u l e n g e r .
Ha az állat pihen, kezei oldalt és befelé hajlítottak s ujjait egymásfölé rakja, a
helyett, hogy — miként a többi békák teszik, — egész tenyerét a talajra fektetné. Ekkor csupán egyik ujja érinti a talajt s ez B o u l e n g e r szerint az első, vagyis hüvelykujj. Ebben a helyzetben a kéz külső fölszine — a mely a többi békák tenyerének felelne meg — színes, míg a belső oldal színtelen s a hímen az ivarszemerkék borítják.
A sarkantyús békák kézujjai s kezüknek alsó és felső oldala annyira egyformák, hogy a búvárok jó ideig tévesen értelmezték a hüvelykujjat. Boulenger már jó nyo mon járt, a midőn azt az ujjat tekintette hüvelykujjnak, a mely a pihenő állatnál a talajt érinti s ezt az állítást azután Jungersen vizsgálatai igazolták, a ki a sarkantyús békák kezének csontvázát tanulmányozta.
A Xenopus laevis Leslie szerint nem ad határozott hangot, mint a többi békák, csupán a nász idejében hallatt a víz alatt egy sajátszerű tompa “tick-tick” hangot, a mely három láb távolságra már alig hallható.
Ez a hang Leslie szerint úgy keletkezik, hogy a tüdőből a szájüregbe tóduló levegő a gégefedőt az Eustach-kürt nyílásának a széléhez csapkodja. Ugyanez a mozgás következik be a levegőnek a szájüregből a tüdőbe való szorításakor is.
A sarkantyús béka fogságban könnyen tartható s szivesen eszik férget, húst vagy májat. Boulenger 11 évig tartott a szobájában néhány példányt. A fogságban párzik is, de a peterakás elmarad.
Ezek a minden tekintetben figyelemreméltó békák kizárólagosan Afrika lakói, a hol ismereteink mai állása szerint öt fajuk él.
Dr. Bolkay István, Az Állatvilág 3. évf. 1. füzet (1910. január)