EGÉSZ esztendőben talán együttvéve se fordul meg annyi ember a debreczeni Hortobágyon, mint az országos vásár idején. Nagy sokaság tolong a csárda előtt levő vásártéren, a melyen valóságos néprajzi kiállítást rendeztek a pásztor emberszámára dolgozó mesteremberek. Sátorkorcsmák csábítják a pásztorlegényeket, hogy egyszer egy esztendőben amúgy istenigazában kimulassák magukat. A baromvásártéren a félország lócsiszárja és marhakupecze válogat a rengeteg számban fölhajtott állatban.
Sűrűn egymás után érkeznek a vásárosok s a hányan jönnek-mennek a régi impozáns hortobágyi kőhidon, mind gyönyörködve bámulják azokat a soh’se látott szép piros-fekete tarka madárvendégeket, a melyek csodálatos bizalmassággal — mintha csak otthon volnának — ott ugrálnak, czivakodnak, énekelnek és udvarolnak néhány lépésnyi távolságban a híd kőkorlátján.
Első kérdésük természetesen az, hogy mifélék és honnan valók?
A hortobágyi pásztorember meg is adja a jelenség érdekességének megfelelő érdekes választ: afrikai seregélyek ezek, s a földmívelésügyi Miniszter hozatta őket azért, hogy segítsenek irtani a sáskát.
A dologban az a legérdekesebb, hogy ezt a magyarázatot komolyan hiszi min denki. A viszonyok ismerete alapján azonban némileg érthető ez a hiedelem. A horto bágyi legelőterületet 1907 nyarán végpusztulással fenyegette a mérhetetlen mennyi ségben föllépett marokkói sáska. A csapás továbbterjedésének és megismétlődésének meggátolása czéljából a m. kir. Rovartani Állomás valóságos irtási hadjáratot indított a m. kir. földmívelésügyi Minisztérium megbizásából, a mely törvényt is alkotott a sáskairtásról. Ez a törvény ott volt kifüggesztve a csárda falára, mellette szines képen a marokkói sáska és egész fejlődési menete, hogy mindenki azonnal fölismerhesse a veszedelmes ellenséget. Mindenki tudta, hogy a földmívelésügyi Minisztérium adta a sáskairtó gépeket s hogy az irtási költségek nagy részét is elvállalta. A mint meg érkeztek a pásztormadarak, azonnal megjelentek a tilalomtáblák is, a melyek 100 korona pénzbírsággal vagy elzárással fenyegették azokat, a kik a pásztormadarakat, ezeket a kiváló sáskairtókat bántalmazni merészelnék. Ily módon tán nem is csoda, ha a pásztor madarak megjelenését is a földmívelésügyi Minisztérium egyik sáskairtó intézkedésének minősítették.
A sáskairtás idején szokatlanul mozgalmas volt az élet a Hortobágyon. A végtelenségbe vesző tengernyi síkságon magános pásztorgunyhók, gémes kutak, gulyák és ménesek között innen is, onnan is messzevilágító fehér sátorcsoportok látszottak. Körülöttük szekértábor, legelésző lovak, lobogós ruhájú nyüzsgő sokaság. Mintha valami nomád törzs ütött volna tanyát a Hortobágyon. Ha ködbevesző messzeségből ide nem villogna, hol el- hol meg előtűnve, egy templomtorony napsütötte fehér fala, úgy első pillanatra szinte a honfoglalás idejébe, az ősi nomádélet korszakába képzel hetné magát az ember.
A Hortobágy ötletes tündére, a varázsló délibáb, azonban mihamar tökéletesen megváltoztatja az egész képet. A sátrak helyén messzevilágító fehér vitorlák libegnek csillogó víztükör felett, mely mintegy varázsütésre buggyant elő a szemhatár peremén. Eltűnt a távolban szétszórtan legelésző gulya is, helyén nagy város elmosódott kör vonalú fehér házfalai látszanak, a mint hosszú sorban, szabályosan sorakoznak egymás mellé a tengerparton. Kékes messzeségből idelátszott apró ügetek picziny alacsony szigetekként tükröződnek a szemkápráztatóan ragyogó víztükörben. Tündériesen szép ez a látvány, hasonlatos ahhoz, a mikor délszaki tengerparti város első homályos kör vonalai bontakoznak ki a tűző napsugár fakasztotta sűrű párákkal telített levegőből. A sátrakban a sáskairtó munkások tanyáztak. Fölváltva dolgoztak és pihentek, mert ha az ember tán birná is a kora hajnaltól napnyugtáig tartó munkát az agyforraló hőségben, nem birja ki a ló, a mely a nehéz sáskairtó gépet húzza. A sáskairtógép körülbelül 21/2 méter hosszú erősen a földnek feszülő sűrű aczéldrótkefe, a melyet saját súlyán kívül a lovakat hajtó ember súlya is odaszorít a földhöz. Tovahaladása közben a gép az alája kerülő sáskákat szétmorzsolja. Rendesen több gép halad egy más mellett folyton szűkülő körökben, úgy hogy az elugráló megmaradó sáskák végre egy helyre szorulnak, a hol azután végiggázolnak rajtuk. Ilyen helyeken néha bokáig ért a tömérdek sáskahulla.
Az erősebben inficziált területeken már néhány lépés után valóságos sáskahullám hömpölygött az ember előtt. A továbbugrálva menekülő sáskahadat sűrű jégeső hullá sához hasonló pattogás és zúgás kisérte. Ilyen helyek azután valóságos gyülekező tanyái voltak a Hortobágy sáskairtó madárseregeinek. Százával voltak a falánk, nagyétű gólyák, csapatosan jöttek-mentek a libegőröptű kék vércsék, ölyvek, lomharöptű lármás sasok, vijjogó bibiczek, cziregő széki csízek, himbálóröptű szarkák és a vetési varjú óriási fekete seregei rengeteg mennyiséget fogyasztottak a veszedelmes ellenségből. Ott volt az egész hortobágyi madárvilág, s ott voltak a távoli hazájukból szinte gond viselésszerűleg megjelent pásztormadarak seregei is, a melyek Petényi szavával élve, mint “vándorló rózsák” borították a Hortobágyot.
Junius első napjaiban jelentek meg az első kis csapatok, de már néhány nap múlva körülbelül 30.000-re szaporodott a számuk. Eleinte az apró hortobágyi lige tekben tartózkodtak, de később elfoglalták a fészkelésre alkalmas helyeket és fészkelés czéljából megtelepedtek. Gyakran ismétlődő vándorútaik alkalmával a sáskajárásos Hortobágyon ezúttal olyan területet találtak, a mely majdnem teljesen ugyanazokat az életföltételeket nyújtotta nekik, mint rendes hazájuk, s nyilvánvalóan ez bírta rá őket a megtelepedésre és fészkelésre.
Hazánkban meglehetős gyakori vendégek. Átlagban megjelennek körülbelül min den harmadik esztendőben, de túlnyomó részben csak párokban vagy kisebb csapatok ban és olyankor sohase fészkelnek nálunk. Az 1907. évi mellett legnagyobb volt az 1837. évi invázió, a mikor Pestmegyének éppen akkor sáskajárásos pusztáin szintén nagy mennyiségben fészkeltek, a mint ezt nagy úttörő ornithologosunk, Petényi egy gyönyörű monográfiában részletesen megírta.
Tapasztalati tény, hogy rendes hazájuk határán túl csak akkor fészkelnek, ha sáska járásos területre akadnak vándorlásaik alkalmával, de viszont nem jelennek meg mindig, valahányszor sáskajárás van nálunk. Ennek oka a pásztormadár életmódja. Rendes hazája Déloroszország, Transzkáspia és Turkesztán. Itt az óriási kiterjedésű füves pusz tákat lakja, s életmódjában annak legjellemzőbb rovarvilágához, a tömegesen előforduló sáskákhoz alkalmazkodott. Minthogy a sáskajárások színhelye majdnem évről-évre meg változik, azért az indiai téli szállásaikból hazatérő pásztormadarak még kisebb-nagyobb kiterjedésű vándorutakra kényszerülnek, hogy ily módon megtalálják a sáskajárásos, tehát a fészkelésre alkalmas területeket. A pásztormadár ily életmód mellett vándor madárrá fejlődött.
A szélsőségeiről ismeretes pusztai klima mellett megeshetik, hogy egyidőben nagy területeken meghiúsul a sáskajárás s ezért a pásztormadarak egy része nem talál alkal mas fészkelő területet. Mint vándormadarak folytatják a már meg is kezdett vándorutat és ilyenkor vetődnek el Európába, nevezetesen annak délkeleti részeibe. Ha útközben alkalmas területre érnek, ott fészkelnek, ilyen kivételes fészkelőhelyeik voltak eddig a Balkánon, Olaszországban és Magyarországban. Ha ellenben rendes hazájukban is elegendő fészkelési területeket találnak, akkor nem látogatnak el hozzánk, még akkor sem, ha tényleg találnának is nálunk sáskajárásos területeket.
A Hortobágyon 1907 nyarán körülbelül 10 telepen közelítőleg 3000 pár fész kelt ; a többi lassanként elszéledt, tovább vándorolt, úgy hogy a fiókaetetés idejében már csak a fészkelők tartózkodtak ott. Valószínűleg kevés volt a fészkelési alkalma tosság a sáskajárásos területek közelében. Pedig a pásztormadarak ebben egyáltalában nem voltak válogatósak. A hány vályog és téglarakást találtak, azt mind elfoglalták s alig félméter magas téglatörmelék halmazokban is találtam fészkeket. Beletelepedtek az épületek nádfedeleibe és ereszalji üregeibe, noha a legtöbb oly alacsony volt, hogy kinyújtott karral elérhette őket az ember. A hortobágyi kőhíd szárítócsöveit, valamint a mellettük levő üregeket is elfoglalták, kemény harczok után kivervén belőlük a nem zedékek óta ott fészkelő kétségbeesetten védekező verebeket.
Csodálatos bizalmasságot árultak el evvel a fészkelési móddal, s ha idejében nem jelentek volna meg a tilalomtáblák, úgy könnyen vesztükre válhatott volna. A szanda lékesi telepet azonban a vályogvető czigányok még így is ugyancsak megdézsmálták.
A fészektelepeken mindenütt rendkívül bizalmasak voltak a pásztormadarak. Külö nösen festői látványt nyújtott a szandalékesi telep, a hol körülbelül 500 pár fészkelt. Egy egy vályogtéglarakáson néha százával ültek sűrűn egymás mellett a gyönyörű rózsaszínű madarak, ártatlan kimenetelű harczokat folytattak egymással a helyért vagy nőstényért, udvarolgattak párjuknak és állandóan hallatták párzási éneküket, a mi valóságos riadó volt a csöndes pusztában. A hímek párzási éneke az erős, karattyolásszerű “trrr” és az élesen hangzó “tyityi” szótagok variálása, a nőstény pedig állandóan a “csilij” szót sipítozza. El lehet képzelni azt a konczertet, a mikor egyidejűleg több száz darab énekel.
A párzást mindig egy rendkívül érdekes és mulatságos párzási táncz előzte meg. A hím szinte lehasal a nőstény előtt, kissé kinyújtott szárnyát, valamint félig szétter jesztett farkát folytonosan rezegteti, fölemeli és kiterjeszti bóbitáját, toroktollait előre tolja, minek következtében úgy látszik, mintha hegyes szakálla volna s ebben a hely zetben kezdi körüljárogatni a párját, közbe pedig teljes erővel fújja párzási énekét. A nőstény ugyanezt cselekszi s ekkor elkezdenek egymás körül forogni, eleinte lassab ban, később mindig nagyobb és nagyobb sebességgel. A nőstény vet véget a játéknak; hirtelenül leül, a nóta elhallgat s pillanat alatt megvan a párzás.
A hortobágyi kőhíd széles korlátján nagyon gyakran figyelhettem meg ezt a párzási tánczot és pedig alig 10 lépésnyi távolságból. Ha nyugodtan viselkedett az ember, akkor ügyet se vetettek rá. Ez a nagyfokú bizalmasság onnan ered, hogy hazájában szent madárnak tartják a pásztormadarat óriási sáskapusztításai miatt s ezért mindenütt a legnagyobb kíméletben és védelemben részesül. Hogy milyen magasra becsülik sáskairtó működését, azt igen élénken jellemzi egy tifliszi népszokás. Ha tavasz szal sok sáska jelenik meg Tiflisz vidékén s kimaradnak a pásztormadarak, akkor kül döttséget menesztenek az Ararat hegyére, Szent Jakab forrásához, hogy onnan vizet hozzanak a városba. A visszatérő küldöttséget nagy egyházi czeremóniával fogadják; azt hiszik, hogy ilymódon rábírhatják a pásztormadarakat a megjelenésre.
Ha meggondoljuk, hogy Tifliszben százezrivel szokott megjelenni a pásztormadár, akkor könnyen érthető az a nagy tisztelet és védelem, a melyben részesül, mert ennyi pásztormadár valóban hihetetlen sáskatömegeket tud elpusztítani. A meddig még apró volt a marokkói sáska a Hortobágyon, addig egy-egy pásztormadárnak a gyomrában 400 - 500 sáskát lehetett találni. A sáskairtás szempontjából különösen akkor végeztek igen fontos munkát, a mikor a sáskák már megszárnyasodtak, s így lehetetlen volt a gépekkel való irtás. Ebben az időben már csak 20- 30 sáskát találtam a gyomrukban, köztük a teljesen kifejlődött, petékkel telt nőstényeket. Fiókái kat is tisztán sáskákkal etették s ezek gyomrában is mindig meg találtam a sáskapetéket.
Szinte elképzelhetetlen az a sáskatömeg, a mit a pásztor madarak elfogyasztottak a Hortobágyon. Rengeteg mennyiséget pusztítottak a falánk gólyák is, a melyek egy-egy lakomán 1000 sáskát is fölfalnak. Mindezeknél sokkalta nagyobb az a tömeg, a mit a gépek pusztítottak s ennek daczára még mindig maradt annyi, hogy 1908 nyarán bár jóval kisebb mértékben — újból kitört a sáskajárás a Hortobágy néhány területén. Ugyanakkor megjelen tek megint a pásztormadarak is, és minthogy újra megtalálták a jrészkeléshez szükséges föltétele ket, ezúttal is fészkeltek néhány telepen, de jóval kisebb mennyiségben, mint az előző esztendőben. A Hortobágyon tehát két egymásután következő esztendőben fészkeltek a pásztormadarak, a mi igazán ritka esemény.
A legérdekesebb dolog az volna, ha az idén is megjelennének a Hortobágyon, melyen nagyjában ugyanazokat az életföltételeket találják, mint rendes hazájukban s ha ily módon hazánk rendes lakóivá válnának. Megtelepedésükkel nemcsak gyönyörű ékességre és újabb nevezetességre tenne szert a méltán hiressé vált Hortobágy, hanem egyúttal rendkívül hasznos madárlakosságra is, a mely állandó sáskairtásával megaka dályozhatná hasonló csapások kifejlődését, mint a milyen az 1907. évi sáskajárás volt.
Schenk Jakab, Az Állatvilág 2. évf. 3. füzet (1909. június 15.)