Ha visszatekintünk az állattan történetébe, csodálatosnak fogjuk találni azt, hogy a kultura terjedése és a természet búvároknak szakadatlan működése közben, melynek czélja a körülöttünk nyüzsgő élő lények fölkutatása és meg ismerése: fordított arány áll fönn a mindig szűkebb és szűkebb ismeretlen területek s az évenkint ismertetett új fajok száma között. Nem sok fog hiányozni a millióból, ha összeszámoljuk azokat az állatfajokat, a vastagbőrű emlőskolosszusoktól kezdve a mérhetetlenül apró mikrosz kópiumos véglényekig, melyeket a századok tudósai az irodalomban rendszerbe foglalva megismertettek. Azt hi hetné az ember, hogy munkálkodásuk legalább is nagyon közel visz fáradozásuk czéljához, az állatvilág tökéletes megismeréséhez. Csak közelebb. Az ismert fajok száma bizonyára még ma is csak kis törtrész az ismeretlenekhez mérten. A végeredmény számát alkalmasint sohasem fogja elérhetni az emberiség. Ki tudja, mit rejt mélyében a mindig csak csekély mértékben megközelíthető oczeán, melynek minden cseppjében egyszerű szervezetek ezrei nyüzsögnek s az élet jelenségeit mutatják: táplálkoznak, növekednek, szaporodnak, ingerlékenyek és mozognak! Mit rejtenek magukban a még ismeretlen szigetek, szárazföldek síkságai, hegyei és erdei?
Minél nehezebben közelíthető meg valamely terület, annál kevesebbet tudunk állatairól. A czivilizált vidékeken jutottunk legközelebb czélunkhoz, a hol főként a nagyobb állatfajokat már jobbára mind ismerjük s többé-kevésbbé tudjuk szokásaikat.
A kultura nemcsak hogy határt szab a fajok elterjedésének, de életföltételeiket megváltoztatva vagy elvonva, szerfölött apasztja számukat. Hol vannak ma azok a két oltalmazták. Hol vannak ma hazánkban azok a beláthatatlan síkvizek, kiöntések, rengeteg nád erdők, hol a legkülönbözőbb vizivadak milliói kavarogtak! Czímeres jószág görnyed az eke előtt s kóczos pulikutya fordítja a nyájat. Ma napság ritkaságszámba megy, ha a kultura alatt álló területeken honos nagyobb fajok között újdonság is akad.
Ezért keltett nagy föltünést, mikor vagy tíz évvel ezelőtt egyik angol madártani folyó iratban S u s h k in orosz ornithologus tudatta, hogy Kelet-Oroszországban, az ufai kormányzóságban nyolcz vadlúdat lőtt, melyek, mint az összehason lításnál kiderült, a tudományra nézve egészen új fajnak bizonyultak. Ha lúdról hallunk, az ezrekre rúgó csapatok jutnak eszünkbe, melyek eláraszt ják a tarlót a láthatárig. Lehetséges-e, hogy az új vadlúdon, bár föltűnően különbözik rokonai tól, a természetvizsgáló és vadász szeme nem akadt meg? Honnan jöttek e jövevények, hol voltak eddig e madarak? Hol van költőhelyük s mily útirányt követnek vonulásukban? Vagy talán a kutatók felületességében rejlik az ok s nem méltatták figyelemre? E kérdésekre nincs felelet. S u s h k i n épen azért az Tlnser neglectus tudományos nevet adta a szóbanforgó érdekes fajnak. Magyarul vöröslábú vagy vékonycsőrű lúdnak nevezhetjük, mindkét név fontos ismertető jelekre lévén alapítva. Magyarországból e fajt magyar őserdők, melyekben hajdan nagy számmal tanyázott a bölény, jávorszarvas és más fönséges vadak? A hódító kultura ma már a felhőbe burkolt szirteket háborgatja, melyek még pár évtizeddel ezelőtt a levegőég urának, a szakállas keselyűnek fész első ízben Dr. M adarász Gyula 1900-ban állapította meg, a központi vásárcsarnok ból szerzett hímpéldány alapján, melyet állítólag Pancsován 1900 január 1-én lőttek. Azóta már több magyar példány került.
A vöröslábú lúd a rokonfajok között legközelebb áll a vetési lúdhoz* s attól a következőkben tér el: csőrének középső része és lábai rózsás hússzinűek, nxíg ezé élénk narancssárgák; csőre rendszerint karcsúbb, az alsó káva töve alacsonyabb, ajka kevésbbé duzzadt; a felső káva fürészes pereme gyengébben fogacsolt. Az idemellékelt ábrák a vöröslábú lúd és a vetési lúd csőrének jellegzetes formáit vannak hivatva föltüntetni.
A vöröslábú lúd testalkata valamivel nagyobb, tollazatában a barna alapszínezet egy gondolattal intenzívebb, mint a vetési lúdé. A vöröslábú lúd Közép-Szibériában honos, míg a vetési lúd Európát, Laplandtól Oroszországig lakja. Utóbbi télen Közép- és Dél-Európába vonul.
Az elmúlt év deczemberének végén egy Siklón (Arad vm.) lőtt vöröslábú gunárt kaptam. Szárnyát a serét több helyen roncsolta, néhány szem pedig mellébe fúródott. Szemének élénk tüzébe vetve reményemet, gondos ápolás alá vettem. Sebeiből föl— gyógyult s ma a legjobb egészségben tölti napjait élete párjával, egy kis vetési lúddal, melyet Német-Szent-Péteren (Arad vm.) 1904. év őszén lőttek. E kis tojó félszárnyát a lövés elvitte, egyébként nem sérült meg. A vöröslábút az idén, nyáron, miután szárnya meggyógyult és repülni kezdett, operácziónak vetettük alá; jobb szárnyából az első öt evezőtollnak megfelelő csontot kivettük. E műtét a szárnyak egyensúlyát fölbillentve, repülésre képtelenné teszi a madarat örök életére, a nélkül, hogy a szárny tollak megnyirbálása által elcsúfítaná. Így hát rendben volna. Abban a szerencsés hely zetben, hogy egy eleven vöröslábú ludat fogságban tartva, kényelmesen figyelhetek, szokásaiból egy-két részletet óhajtok ismertetni. Életmódjáról az irodalomban alig van említés téve. Tudtommal ez az első fogságban tartott példány.
Kevés madarat ruházott föl a természet olyan óvatossággal és éberséggel, mint a vadludakat, a mi képessé teszi őket arra, hogy a közeledő ellenséget hihetetlen távolságban észrevegyék s előbb, mint épen idejekorán szárnyrakelve, megmentsék bőrüket. Hogy valakinek legelő libacsapatot megközelíteni sikerüljön, úgy mondják, disznója kell hogy legyen. Néha azonban egész konda sem elég. Jelenti egy kanász, hogy liba van a határban s hozzá ezer és ezer, a disznófürösztő partján, a kondába vegyülve, néhány darab pár lépésnyire a kanászoktól. Úgy is volt. Subába bújva, hason csúszva igyek szünk lőtávolba jutni, fedezetül használva minden göröngyöt, disznótúrást, a szikes rét kiégett fűtorzsáit. A bágyadt őszi nap tétova sugara megbotlik a homályos folyt aczélcsövön s elcsúszik rajta. Golyónak is nagy távolságból egymásután nyújtogatják nyakukat és fölemelkedik a csapat. A rengeteg libából egy sem került puskavégre. S épen ez a csodálatos óvatosság, bizalmatlanság a fogságba esett vadlúdnál rövid idő alatt mondhatnám őszinte bizalommá változik át. Eleinte kézbevételkor szárnycsapások kal, rugdalódzásokkal és csőrcsípésekkel tiszteletet megérdemlő energiával védekezett. Földre téve zárt helyen sarokba menekült s lelapulva, mozdulatlanul várta a közeledőt, majd nyakát a föld fölött alacsonyan kinyújtva sziszegett feléje; szabadban hangos tap solással a földet verve és szárnyaival csapkodva rohant fák alá, ritka bokrokba vagy alacsonyabb gazba, menekülés közben is körültekintéssel választva meg a helyet, hogy tollazatának szine beleolvadjon a környezetbe s nyújtott nyakkal minden irányban szabadon láthasson. Itt meglapulva oly közel engedte az embert, hogy szinte ráléphe tett volna. Végső szükségben lassan fölemelkedve, óvatosan lábalt el födözet alatt s csak azután kezdett robogni. Az ujoncz-huszárt, mielőtt lovához engedi, kitűnő tapasz talati útbaigazításokkal oktatja ki őrmester úr, nem véve tekintetbe azt az eshetőséget, hogy az ujoncz talán ló mellett nőtt fel s tud vele bánni. Hogy a lóállás előtt a lovat hangosan nevén szólítva figyelmessé tegye és kifaroltassa, aztán a szemébe nézve egye nesen a fejéhez menjen; mint fogja meg fél kezével áll alatt a kötőféket, mint veregesse meg másik kezével a ló fejét és nyakát s hogyan csúsztassa kezét a lapocz kától a far felé. Határozottan közeledjen a lóhoz; hirtelen odaugrás a lovat föüngerli, bátortalan közeledés gyanakodóvá teszi stb. stb. Ilyen és hasonló fogások képezik alapköveit az állattartásnak, szelidítésnek és idomításnak; az utóbbinak azonban szükségszerű föltétele, hogy az idomítandó állat bizonyos mértékben fejlettebb értelemmel birjon. Megszelídíteni azonban a legtöbb állatot lehet, ha a gazda szeretettel, érzékkel, tapasztalattal s a mi talán a legfontosabb, sok idővel ren delkezik, hogy azzal mennél többet foglalkozhassék. Libuskám megszelídítésére azt a száz állaton kipróbált módot használtam, mely sohasem hagyott cserben. Leteszem a földre: szaladjon! Szalad is, a merre lát. Figyelem: merre tart, hová húzódik; egy darab ideig békében hagyom, hogy biztonságban érezze magát. Aztán nagyon nagy, majd mindig szűkebb körökben, állandóan reá nézve, meg-megállva, halkan csillapító i g szólítva kerülgetem, legfőképen arra vigyázva, hogy fektéből föl ne zavarjam. Men nél több időt szánunk e kerülgetésre, mennél óvatosabban végezzük azt s mennél gyakrabban ismételjük meg, a vad annál rövidebb idő alatt szokja meg közelségünket s nyerjük meg bizalmát.
Mind a két ludat téli időben kaptam, beteg állapotban, seblázban, s ápolás végett tavaszig zárt meleg helyen tartottam. Most már, hogy egészségesek, egész éven át a szabadban vannak, a telet kivéve éjjel-nappal, a mikor éjjelre behajtatnak s a nagy hidegben és hóban egész nap zárva maradnak. Csodálatos, hogy ezek az északi mada rak, melyek részben nálunk telelnek, mennyire érzékenyek a hideg, különösen a ned ves hideg iránt. Talán azért, mert nem repülhetnek. Nagyon könnyen meghűlnek, a mi erős náthában, bélhurutban és hirtelen lesoványodásban nyilvánul, i904 telén a tojót átfázva, átnedvesedve és teljesen lesoványodva, csaknem élettelenül találtam; csak a tűzhelyen melegítve — szinte sütve — kelt életre s ezért azon a télen meleg helyen kellett tartani. Ettől eltekintve sohasem volt a legkisebb bajuk sem, bár az időjárás szerint élénkebbek vagy bágyadtabbak, tollazatukat simábban vagy lazábban hordják. Már őszszel kezdődik beszoktatásuk egy falból és drótból való voliérebe, melynek drótfonata télire bedeszkáztatik. A beszoktatás abból áll, hogy kezdetben a voliére előtt, majd magában a voliéreben kapják a szemes takarmányt; estére betereltetnek, pár nap múlva maguktól sétálnak be éjjelre. Nagyon bőven igényelnek szalma-almot, mert télen a hig ürüléktől nedves alom biztos meghűlésre vezet.
A vöröslábú szemestakarmányt egész éven át kap, épen úgy, mint társa, a vetési lúd, bár sokkal jobban szeret legelni. Különösen kedvencz eledele a vízililiom kard alakú levele, melynek sokszor két-három arasznyi hosszú leharapott része csőrében, mint a rózsaszedő ollóban megmarad s mintegy szecskavágógéppel aprítja begyébe. Ősztől tavaszig, mikor nem legelhet, főtt zöldségféléket és langyos vízben áztatott kenyeret kap pótlékképen. Télen mennél kövérebb, annál kevésbbé érzékeny a hideg iránt. Rendkívül érdekes, miként eszi a kukoriczát. Az első szemeket tízszer is elejti, míg egyszerre két-három szemet biztosan elhelyez csőrében s úgy morzsolja, mint a hogy két diót egymáshoz szorítva roppantunk össze tenyerünkben.
Legtöbbet a képen látható kövek közrül tartózkodnak s a gyepen keresztül ugyan azon, általuk taposott csapáson járnak; a tojó mindig a kövön, a gunár mellette a fűben tartózkodik. A meleg elől egy fenyőcsoportba menekülnek, melynek fái már abban a korban vannak, hogy fölkapaszkodva, csak felső ágaik képeznek a nap sugarai tól oltalmazó ernyőt, derekukon alig van gally; a talaj, néhány tő páfrányt és ritka gazcsomókat leszámítva, kopasz. Sűrű bokrokba sohasem bújnak. Legkedvesebb mulat ságuk a fürdés; egy czementmedenczében óriási lubiczkolást, bukdácsolást visznek vég hez, fejjel, lábbal, szárnynyal és farkkal dolgozva. Fürdés után kiterjesztett szárnyak kal hanczúroznak a napon, majd tollazatuk fésüléséhez fognak s a homokra feküsznek sütkérezni.
Juliusban vedlenek; a szárny valamennyi evezőtollát egyszerre veszíti el. Vadász ember előtt ismeretes az, hogy a természetben is a rucza- és libaféle vizivad ilyenkor, a vedlés előrehaladott stádiumában röpképtelenné válik, olyannyira, hogy kutyával apportiroztatható.
Életmódjukban bizonyos szabályosnak nevezhető napirendet állapíthatunk meg, a mitől alig térnek el. Közel a házhoz, a lépcső mellett töltik az éjszakát, a helyet úgy választva meg, hogy azt az ablakból kiszűrődő lámpafény megvilágítsa. Reggel egyenesen az úsztatóhoz mennek, valami kevés szemestakarmányt harapnak s pár kor tyot isznak. Aztán a kerten végigsétálva kedvencz köveik felé tartanak, a hol délig időznek; útközben legelnek, 11 óra tájban előre jönnek, kukoriczát esznek, megfüröd nek, közben isznak, majd a ház előtti homokos térségen napfürdőt vesznek. Délután a fenyőfák alá húzódnak s ott maradnak, míg a nap csaknem lehanyatlik. Aztán hátra sétálnak legelni, majd a kövekre ülnek. Estefelé újból előre jönnek, megfürödnek s a ház körül sétálgatnak, vagy henyélnek. Télen a több-kevesebb elzárás szerint napirend jük megfelelőleg változik.
A fényképen bizonyára mindenkinek föltűnik a kövön álló vetési lúd szoborszerű merevsége. Egyik nagybátyám, egyszersmint vadászember, pár lépésnyiről is kitömött nek hitte. Minden meglepetéskor abban a pillanatban mered meg. Egyszer nagyon is váratlanul, mellékuton befordulva elébe toppantam, a mint épen szembejött velem. A lépés mozzanatában, egyik lába letéve, a másik fölemelés közben, meghajlított, a földet már alig érintő ujjakkal és úszóhártyákkal szoborrá meredt s több mint félóráig néztünk farkasszemet; a dolgot akkor is én untam meg s folytattam utamat.
E ludak, melyek a természetben különösen őszszel és télen nagy csapatokban jár nak, fogságban is nehezen nélkülözik a társaságot. Fogoly példányaim minden élőt bál ványoznak. A kis vetési tojó három-négy évvel ezelőtt egy árva gólyával kötött szoros barátságot; alig mozdult mellőle s mindig lábainál aludt. Aztán egy szárnyazott, nyo morék gácsér tökésruczával barátkozott össze. A gácsér “Lilikéért”, a szép libuskáért teljesen elhanyagolta csúnya feleségét, egy esetlen, tarka parasztruczát, mely terméket len tojásokat rakott. Valóságos bolondja volt Lilikének a vadrucza; árnyékként követte s gyakran nagy erőfeszítéssel totyogott utána, lépten-nyonion megbotolva csüngő szár nyában. Az udvarló életének egy féltékeny óriás emdeni gunár vetett véget, mely hölgyszolgálatra berendeltetvén, hivatva volt Lilikét szórakoztatni. E hivatásnak azon ban a legjobb igyekezettel sem volt képes megfelelni a nehézsúlyú műbirkózó, durva lévén ahhoz, hogy a finomlelkületű hölgy szivének húrjait gyöngéd érintéssel hozza rezgésbe. Liliké menekült a visszataszító külsejű atléta elől, egy lánczon kikötött róká hoz. Leült tisztes távolban tőle, a meddig a láncz nem ért el, s “Csirkász” ezer móká jában keresett szórakozást. Életében kevés volt a változatosság. A hosszú zárdái évek alatt a magányban bizonyára kialakította lelkében az eljövendő ideál képét.
Az idei tavasz Lilikének madárdalt, virágillatot és - egy érdekes vékonycsőrű gavallért hozott. Megjött, akit várva várt. A meglepetés örömének mámorában, a női szeméremről szinte megfeledkezve, tárt szárnyakkal röpült a mátka felé, időt sem engedve annak, hogy jövetelének czélját előadja. De nem is volt rá szükség. Meg értették egymást szavak nélkül. A napnak teljes huszonnégy óráját együtt töltik s ket ten is (dibasorban” járnak. Ha egy perczig nem látják egymást, a kis coquette kedves gagyogással hívogatja lovagját, mire az némileg érdes gaga-val felel. Nem lehet szebb párt képzelni, mint e két boldog halandót. Liliké minden mozdulata megnyerő és kecses, hangja behizelgő, ő maga a megtestesült báj, diszkrét kaczérsággal fűszerezve. Az a hullámzó, libegő iskolázott up to date műjárásforma, mely a végletekig hajtva a Dunaparton messziről megkülönbözteti a lipótvárosi affektált dámákat, Lilikének ter mészetes istenadománya; minden lépésében, minden fordulatában elragadó. Párjának mindenben kedvében jár s nem kis mértékben sikerült elkapatnia. A vöröslábúról hanyag előkelőség rí le, kissé hiú és képzelődő, a mi bizonyára a nagy kényeztetésnek okozata. Legújabban mindketten egy uhu-bilincsre csatolt királysasért lelkesednek. Eleinte nagyon féltek tőle s néhány napig nem voltak láthatók. Később azonban, miután meggyőződtek a fészekből kiszedett, teljesen szelid fejedelmi rab jóindulatáról, bizalmaskodásukban annyira mentek, hogy oly közel üldögélnek és éjszakáznak a sas mellett, hogy az lábát kinyújtva, bármikor torkon ragadhatná valamelyiküket. Érdek lődve szemlélik a sas étkezését, de alkalmasint csudálkoznak azon, hogy a fejedelem lábait is segítségül veszi az élő galamb felaprításánál.
Az emberhez hasonlóképen rendkívül ragaszkodnak. Ha a kertben sétálunk, hol előt tünk, hol mögöttünk bukkannak föl s lépésről-lépésre velünk tartanak. A “diabolo” alá fut kosva nagyon kell ügyelnünk, hogy a szó szoros értelmében lábatlankodó kiváncsi nézőkben meg ne botoljunk. Ha tovamegyünk, ők is követnek s a társaságba vegyülve megint csak alkalmatlankodnak. Lehanyatlott a nap, beköszöntött az első kellemes tavaszi este. A szabadban terített asztalon lámpa ég. Élesen világítja meg a közeli tárgyakat, sötét torz-silhouettejeiket a távolba vetíti. Rezgő fénye átszürődik a lombkulisszákon s egy két sugara félig boldog libuskáim szeméhez tánczol. Félálomban, akaratlanul, mint az éji bogár jönnek a fény felé, elkábulva a tavasz bódító illatától, a párás levegőtől. Talán azt álmodták, hogy a hold jött föl, az szórja ezüstös fényét. Talán azt álmod ták, hogy holdfényben repülnek ezernyi csapatokban — költőhelyük, a boldog fészek felé… Nem hisznek szemüknek. Nem a hold, lámpa világít! Az asztalig érnek, mere ven bámulnak a fénybe… Szárnyaszegettek!
Fényes Dezső, Az Állatvilág 1. évf. 6. füzet (1908. december 15.)