Sebesen gurul végig kocsink a kitűnő bácskai klinkeren. Az út mentén jobbról hullámzó rozstáblák — júniusban vagyunk — még ott lebeg fölöttük, mint lenge kék fátyol, a termékenyítő virágpor. Friss kukoriczások alig látszanak ki a földből, váltakoznak burgonyaföldekkel. Odébb még csak gyengén növekedőben a búzavetés. Balról pedig, ahogy haladunk, széles zöld szalagként húzódik mellettünk a többezerholdas kozorai erdő. Túl rajta — jele ugyan nem látszik, csak úgy halljuk mondani — a Duna szeszélyes kiöntésével, zöld kis szigetekkel. A hazai zoologiai laboratorium tudós igazgatójának szives hívására jöttem. O n d r u s állami erdőgondnok volt madarászó társaságunk vendéglátója, a ki családjával együtt gyakorlatilag váltotta be azt a mondást, hogy ffnincs idegen Bácskában”. Azt hallottam, erre van még madár eldorádó. Meglátni véltem egy-két jelenetét annak a csodálatos madáréletnek, a melyet a természettudományok atyamestere: H e r m a n O t t ó olyan mesés szépen fest leírásában. Vágytam a zizegő nádasokra, hol óriás fészket rak a fekete gólya, rejtekhelyei talál a kócsag; a hol meghúzódik az ibisz, kormorán, s még zavartalanul portyáznak a rokon félék. Ellesni gondoltam a madárlakta helyek tevés-vevését, azt a remek színjátékot, melyet a madarak létért való küzdelme produkál. Csalódtam ! Legalábbis az első napon, mikor a Dunához vitt vándorútunk. Kozorától pár kilométernyire, Bezdánnál jön elébünk a nagy víz. A falunak házai kikönyökölnek a Dunára; keleti tájkép benyo mását kelti a különböző módon megépített ház, vízhez leereszkedő kertjeivel, sulykoló sokácz asszonyaival. Nyíltabb helyre érünk. Itt már szigeteket kerít el a folyó, erdős szigetekkel, viruló meg elaggott törzsökös fűzfákkal. Szinte emlékeztet a délamerikai Paraná folyam szigeteire. Festői vidék ez, de ugyan csendes; most már alább adja a Duna is, csak a füzeseken meg bokrokon jó méternyire megmaradt szürkeség beszélj hogy leapadt a folyó.
Közel járunk a parthoz, zsákmányra lesünk. Bizony hiába. Alig rebben föl egy-egy madár, az is mintha idetévedt volna. Órák hosszat bolyongunk a vizen. Fáj a csalódás; pedig vidám a velünk tartó nagy társaság; csónakunkhoz szegődik egy másik ladik, rajta az a tamburás-banda, a mely egyszer már a német császár nak is fülébe muzsikált. És mire beesteledik, az egész zoologiai eredmény két kis madár; a frissen kihalászott, élve földarabolt halzsákmány, a miből paprikást, nyárson sült kecsegét meg főtt pontyot preparált a parti halász; azután meg az urak másnapi katzenjammerja.
Reggel nekivágtunk az erdőnek, a nagy tilosnak, mert gazdája, az állam, nem tűri meg a benne tiprót. Minket különös engedély szabadított bele. Erdőőr volt az út mutatónk. Nem soká haladtunk a fafuvarnak vágott széles úton; hamarosan letértünk a keskeny ösvényre s azután neki a rengetegnek. Eleinte még fiatalosban jártunk; most, mikor még alig ébredt föl a természet, rikító ünnepi zölden csillan meg a reggel harmatja. Öregebb részhez jutunk, a vén bükkfák, sokéves, mégis nyurga tölgyek biro dalmába. Mint hiú asszony a szépséghibát, úgy rejtegeti a sugár fa görcsös bütykeit, s csak fönn a magasban, hol törzse görcsössé válik, bontja ki lombsátorát. Óvatosan osonunk a fák között. Furcsa vidékre érünk. Lent a fák alján nagy területen szürkés fehérség, mintha mész-esőt hozott volna a nyári zivatar. Százszámra kellett ide a madár, hogy így berondíthassa e vidéket. De nem is csendes itt az erdő. A toronymagas fák fölött hatalmas testek keringenek. Főemberünk lövésre készül. Bennem pedig küzd a prédára vágyó ember, az irgalmasszivű asszonynyal. Közelben ül az elsőnek szánt áldozat. Én nagyot tüsszentek, — hiszen reám tűzött a napsugár — fölrebben, odébb száll a madár. Ez így nem mehet. Nem kalapczifráért, tollboáért jöttünk. Lövésre van elég alkalom. Egy fán négy-öt fészek, a szürkegém (Ardea cinerea) falujánál vagyunk Amott épen jól megtermett szürkegém igyekszik hazafelé. Hófehér melle pompásan csillog a napfényben, majdnem méteres hosszú teste olyan, mint elején lecsapott vitorlás, mert repülés közben hosszú nyakát összenyomott S alakban hajtja hátra válla közé; fejét pedig nyakára fekteti, úgy hogy széles szárnyai előtt alig látszik belőle más, mint sárgás csőrehegye. Ütemes lomha szárnycsapásokkal, lágy és mégis gyors mozdulatokkal szeli a levegőt. Tollazata elegáns; semmi rikító szin, messziről mindenütt tompa szürkeség. Innen kapta magyar nevét is. Melléről a fehérség fölnyúlik egész nyakán s feje tetején ékalakban zár be egy fehér foltot a szemétől kiinduló két fekete sáv s hátrafelé hajolva, libegőlándzsa alakban nyílik meg. Nyakán alul hosszú fekete csík. Az egyszerű szürke köntös különben eléggé kiczifrázott. Fehér begytollai nem simul nak mellére, hanem rojtosan meghosszabbodva csüngnek alá. Világos hátfedője meg szalagszerüen megnyúlt lelógó tollaival olyan, mint valami megnyirbált zászló. Az egész pedig hamvas szürkeséggel befújva. Ennek nincsenek zsírmirigyei, nem ékte leníti el a tollat összetapasztó zsiradék, s hogy nedvességtől mégis védett legyen, pely heiből kiváló finom kékes porral szórja be ruházatát. Valahogy odébb lendül, elkerüli a halált. A fák alatt szembetűnnek az eltörött világos-zöld tojáshéjak. Pünkösd felé vagyunk. Három-négyheti kotlás után három-négy élet kél a fészek alján, az udvarias gémférj szürkületkor meg hajnalfelé maga is fölváltogatta az ülésben egy-egy órára a gémmamát. Olyankor még frissen zöld a környező növényzet, később, hogy több a fészeklakó, olyan, mintha bemeszelték volna. És ez a maró váladék gyilkosa is lehet a fának. Nem messze ékesszólóan, kopaszon mered égnek néhány tölgyfa. Alján még akad rajta egy-egy zöld lomb, de fent mintha leforrázták volna. A rajta tanyázó csőcselék elöli szennyével a vendéglátó fát. Mikor kikelnek a fiatalok, esetlen csúnya jószágok. Egy hónap múlva egészen fölruhásodnak, de még egypár napig csak az öregek vezérletével merészkednek ki a fészekből. Ezek már egészen fejlettek, mégis fölállva, kinyújtott nyakkal, éhesen, ételre kacsintgatva várják az öregeket. Jönnek is a gémszülők, hozzák az eleséget és mélyhangú, idegenszerű “kreekk, kreekk” kiabálással tömik a falánk csemetéket, a melyek nem ismerve a kenyérkeresés munkáját, a kapottnak felét leprédálják a fészek széléről. Egyszerre vége az idillnek. Eldördült az első lövés, a mi mesterünk nem téveszt czélt; a fölcsapó puskaporfelhőből vergődve zuhan alá egy szürkegém, esés közben párszor megfordul a levegőben. Hangos lesz a fák között, a fészekben levő öregek ijedten rebbennek föl és széles körben hallatszik jajveszéklő “khá, khá” kiabálásuk. A vészhangra egyszerre fészekbe lapulnak a megrémült fiókák. Nagy magasságban a fák között keringenek a gémek; látják a veszélyt, ösztönük mégis ott tartja őket a féltett fészek fölött. Csak fölrepülésükre várt a barnakánya, a rabló “Milvus korschun”. Mikor legnagyobb a zűrzavar, orvul lecsap ; a költés idején tojás a zsákmány, most a felnőtt madárfiók. Két ellenségtől szorongatva, még nagyobb lármát csapnak a gémek. A tehetetlen gyávák panaszos krákogással kisérik a rablást s nem tudják, hogy fegyverük: csőrük egyetlen döfésével megsemmisíthetnék a fészekrablót. Egy része a törött tojáshéjaknak ilyen régebben megesett lopásokról beszél. így élnek örökös háborúságban a tolakodó, közelükbe települő kányahaddal. Nem okulnak a kellemetlen szomszédságból, s a hol lehet, más madarakkal vernek tanyát. Néhol káró katonákkal szövetkeznek, máskor elvegyülnek másfajta gémekkel, sokszor meg vetési varjakkal, csókákkal tanyáznak. De számító óvatosságukban kikeresik azt a helyet, hol legmesszebbre esik az örök ellenség: az ember. Ilyenkor nem bánják, ha órák hosszat kell repülniük a mindennapiért. Itt Kozorán is bent az erdőmélyen épített falut a gém had, jó tizenöt kilométernyire természetes éléstárától: a Dunától. Az apró szigetek alacsony füzeseit végső esetben avatja föl táborának, de jobb híján nádasokban bújó fűzbokrokra, rekettyékre rak fészket. Ha már nagy a szükség, nádasokkal is beéri, kikeresi a legsűrűbb részeket, csúcsosan egybehajtja, összelapítgatja a nádszálakat s a kéve tetejébe építi fészkét. Ha csak teheti, olyan helyekre költözik, honnan eljuthat csendes’menetelű folyókhoz, tengeröblökhöz, vizes árkokhoz. A sebesen rohanó hegyi patakokat, gyorsan haladó folyókat ép úgy nem szereti, mint a tükörsima állóvizeket.
Jobb híján még morotvákkal, pocsolyákkal is beéri, csak legyen benne meglábolható víz, meg elegendő hal. Mert hal a kedvencz eledele. A német innen nevezi el találóan “Fischreiher”-nek. Érdekes nézni, ahogy a szürkegém életfentartó mesterségét: a halá szatot űzi. Néha órák hosszat elácsorog a vizek szélén. Egykedvű mogorvasággal, mélabús tartással, szinte megfeledkezve magáról ábrándozik a víz fölött. De ez a nem törődő nyugalom csak látszólagos; egyszerre hirtelen előrelép, villámgyorsan lecsap, s mint szigonyozó halász, bámulatos biztonsággal bök prédája felé, a melyet ritkán téveszt el. Ez a színlelt egykedvűség váltakozva a lecsapásokkal addig tart, míg fölférne rá az a nevezetes római pávatoll. Már pedig ehhez még a néha 20 cm.-es halakból is jó adag szükséges, aztán meg hárman-hatan is összeállnak halászni; míg aprók a kicsinyek, haza is szállíthatnak; szóval veszedelmes konkurrensei a halásznak, és biztosak benne, hogy az ékes fészekalja mindig jó lerakóhelye a portékának. Így többnyire a hopp jegyében él, de ha ritkán beüt az éhkopp ideje, békával, egérrel meg nagy vízibogárral is beéri. Ha megszorul, a mezőre megy portyázni ; itt alábbhagy komorságából és meggör nyedve, szaporán keresgél valami ehető után. A bőség napjaiban még a döglött halat is megveti. És mert fél az éhségtől, október közepe már rendesen délibb vidékeken éri, s ahogy távozik a meleg, úgy húz ő is ferde vonalakban meg ékalakban Afrika felé. Többnyire nappal vándorolnak, de sokszor a holdvilágos éjszaka is útban éri őket.
Hanem ha heves szél támad ellenük, abbahagyják az utazást és filozófusi nyugalom mal végét várják. Ha későre maradnak és a vizeket csak gyenge jéghártya bőrözi be, megesik, hogy itt telelnek ki. Állandó tartózkodásul sokszor nem veti meg a szürke gém a déli vidékeket sem, de nyugtalan vére itt is kószálásra ösztönzi. Márczius közepén, mikor még alig szabadultak föl avizek, már újra itt van. Latolgató természe téhez hiven tavaszról-tavaszra fölkeresi a régi tanyát. Magyarországot madárországnak tartották a természettudósok, és gémlátni még bátran el is jöhetnek ide még most is, mikor csatornákba szorultak az ácsorgó vizek. Németországban már ritkább madár, de mert alkalmazkodó, az északi vidékektől le Délafrikáig mindenütt ismerik. Itt Kozorán csak úgy tobzódunk a gémekben. Ez érdekes látvány megvigasztal a dunai csalódásért. Szinte be is telünk velük. Ahány puskalövés, annyi gém zuhan le kalimpálva. A száraz tölgyleveleken egymás mellé fektetve hosszú sorban gém-gém mellett. Tóni, az erdőőr fia, alig győzi elhessegetni róluk az éhes legyeket. Aztán rúdra akasztják s mint a bibliai szőlőfürtöt szállítjuk nagy diadallal a laboratoriumba. Mert bizony az is volt kellős közepén a rengetegnek. A mi kedves házigazdánk bölcs előrelátással egyik erdő őrnek juttatta ezt a nagy tisztességet. Vesztére szegénynek! Mivé lett az erdőőrné féltett tiszta szobája! A magasra vetett dagadó nyoszolyán félig kész madárbőrök. Az almáriom tetején gusztusos befőttek mellett formalinos béka, meg spirituszba rakott denevér. Nagy asztaluk az ablakhoz tolva, hadserege rajta a késeknek, nyúzó szerszá moknak. Csepű dróttal egybeakadva, szanaszét fürészpor között lenyúzott gémtörzsek meg hosszú meredt nyakak. A levegő pedig veszedelmesen terhes a halevő madarak penetráns szagától. Azontúl ez lebegett körül, mint boszúálló kisértete a nyúzott áldo zatoknak. Egy hétig utána, ha fésülködtem, gémszag csapott arczomba s gémszagba burkoltan nyeltem le a délutáni kávét. Mert versenyt dolgoztam B artkÓ preparátorral, egymásután nyúzva le a romlandó részeket az örökszép tollazattal. Naponta vándor oltatta gémeinket Budapestre a posta. Mikor elég volt a madár, hozzáláttunk a fészekszedéshez. Ezt a nehéz feladatot az erdőőrék Tónija oldotta meg, jobban mondva mászta meg. Csak ilyen erdőneveltje vállalkozhatott a nagy feladatra. Czipőit levetette, hanem harisnyát húzott e nagy alkalomra, úgy okoskodván, hogy inkább szakadjon a gyári munka, mint az istenadta embertalp. Majomhoz méltó ügyességgel kapaszkodott föl a huszonötméteres fán, pedig a sima, vastag törzsön egyetlen görcs sem kínálkozott a támaszkodásra. A derekához erősített kötélen húzta maga után a baltát meg fűrészt.
Hamar ráakadt a fészkekre. Egyikben egyedül voltak a fiókák. Kétségbeesve csapkod tak a fiú felé, ez pedig nem sokat teketóriázva dobálta le egymásután a pulykanagyságú fiatalokat. Megérkeztek az öregek is, keserves hurrogással keringtek a fészek fölött, nem merve támadni. Megesett a szívem a tehetetlen fiókjószágokon, a mint nagy nyekkenéssel fejezték be a légi utat. Egy rögtön talpra állott, ennek kegyelemért könyörögtem, azon frissiben Móricznak elkeresztelve. Méltóságteljes, fontolgató lépé sekkel sétált, a meddig a lábára kötött zsinór engedte. A többi alig védekezett, a mint begyömöszölték őket a hátizsákba. Fönt ezalatt járt a fűrész, dolgozott a balta. Előbb gondosan körülkötözte Tóni a fészket. Végre elvált a fészektartó ág s óvatosan elébünk ereszkedett a kipusztult madár-tűzhely. Nem valami tökéletes alkotmány biz az, mű vészibb a fecske fészke. Csak úgy összeróva méteres átmérőjűre, elnagyolt gályákból ; tessék-lássék módon bélelve ki szőrrel, mohával, tollal, tépett gyapjúczafrangokkal. Az egészet pedig mintha lelocscsantották volna valami piszkos fehér mészszel.
Ahogy fatörzsön ülve nézem a fölriadt fészeklakókat, a mint fejvesztve sürögnek, mint kongatáskor a falu népe, önkéntelenül egy kis kulturhistóriai összehasonlítást teszek. Fölrajzanak előttem nemes paripákon bársonyruhás czifra urak s még czifrább asszonyságok; a mint kezükről nekieresztik vadászó sólymukat, hogy tisztességes pár viadallal kerítsék meg a gémeket. Nem Winchester-puskák orozva ejtett lövésével terí tették le, de lovagias módon alkalmat adtak nekik, hogy karmaival, csőrével védje kis életét. A solymászat idején olyan keresettek voltak a szürkegém-kolóniák, mint ma a fáczánosok. Már a XVI. század előtt Nagy Konstantin tette úri sporttá a solymászatot. Századokon át volt a mi úri népségünknek is kedvencz szórakozása. Ma már csak hír ből ismerjük, legfeljebb némely ázsiai népek űzik vadászsolymaikkal gémek helyett hegyen-völgyön át a gyorslábú gazellát. Azelőtt ápolták a gémtelepeket, ma szívesen szétverik. Mert útunkban vannak lakói ; irigyeljük a halakat, melyeket asztalunkról lopnak le. Elrondítják, roncscsá teszik kedves tölgyeinket, gyengén viszonozva azzal, hogy megmentik a környéket az egérjárástól.
Pusztítják is szegényeket tűzzel-vassal. A puskák tüzével, csalogatok vasával. Falánk természetét fordítják vesztére. A fehérre festett fatojást nézi igazinak, a mint mohón nekiesvén, bennszorul feje a csapóvasakban. Fogytán a daru, ritkaság a kócsag; a legények pörge kalapjára most már csak gémtoll kerül a rózsa mellé. Rojtos váll tollait keresik és szívesen megfizetik. A halásznépség meg elszedi fiókáít, elkészíti ízletes gémpaprikásnak, zsírját meg elteszi kuruzsló csodaorvosságnak.
Mi is alaposan megtizedeltük a kozorai gémkolóniát.
Móriczot, a menekültet, otthagytuk hírmondónak. Tóni fiú meg Pestre került. És Móricz egy ideig az erdőőrék udvarán lábolt a kacsák vizében, czimborált a barom fiakkal. Hanem közel volt az erdő. Szinte látom, a mint ravasz pislogással elsomfordált és mintha csak sétálna — illa berek, nádak, erek — beódalgott az erdőbe. Tóninak is szűk lett a pesti bérkaszárnya. Már első éjjel nekiindult várost látni, úgy kisérték hajnalban haza a Városliget körüli lakásra a Lánczhid környékéről. Mikor aztán meg akarták nyirbálni szárnyait, egyszerűen ellépett vissza kedves erdejébe.
A Budapestre került gémek pedig új életre keltek a hazai zoologiai laboratórium ban. Művészi ízlés mesteri kezekkel állíttatta föl az elesetteket. Régi tűzhelye fölött terjeszti ki szárnyait a gémmama. A fészket tartó ágon élethűen zöldel a mesterséges
tölgylomb, a fészken, ágakon pedig rajta valódiságuknak bélyege: a szürke patina. Hosszúra nyújtott nyakkal várnak benne eleséget az éhes gémfiókák. Arrébb görbedt háttal mezőnek indul egy öreg hím; félrefordított fejjel készül balra bökni egy másik. Szinte várjuk, mikor kezdik rá “kreekk, kreekkb) Gémtelep most a laboratoriumnak egyik terme, talán csak átmeneti tanya, hiszen a gyönyörű csoportozatoknak legméltóbb helye a Mezőgazdasági Múzeumban meg a Nemzeti Múzeumban lenne, hol a nagy közönség is elleshetne általuk a szürkegémek életéből egy-egy jelenetet.
Az élők, az igaziak, a Kozorán maradottak azóta nyugodtabban élik világukat, zavartalanabbul nyelik a dunai halakat. Csak éljenek a kozorai gémfalu lakói; hiszen megszámlálvák a közösség napjai. Sorjába a fészektartó fákon kis darabkán lehántva a kéreg, ráfestve nagy fekete szám. A halál jele. Hirdeti, hogy itélt az állam, eljön a végítélet napja, mikor baltacsapás, fürészzaj riasztja föl a madártelepet. Kivágják ez erdőrészt; földönfutóvá lesznek a gémek, leroskadnak a faóriások és szálra vágott öl fákba szorul a rengeteg ágas-bogas költészete.
Báró Babarczyné Jósa Jolán, Az Állatvilág 1. évf. 6. füzet (1908. december 15.)