Napjainkban a sportolás korszakát éljük. A modern ember most mindenütt és mindenből sportot űz. Rohamosan elterjedtek és buzgó hívekre találtak a sport különféle nemei hazánkban is.
A dolog természetéből és a magyar temperamentumból folyik, hogy nálunk leg inkább azok a sportok divatosak és népszerűek, a melyek lehetőleg sok zajjal, hűhóval, vetélkedéssel és hivalkodással vannak összekötve. Ellenben azok a sportok, melyeket csak csendes elvonultságban magunkba szállva és csupán a saját magunk gyönyörűségére szokás gyakorolni, azok már nem igen tudtak nálunk tért hódítani. Ilyenek péld. a horgászat, a növénygyüjtés vagy akár a — rovarászat.
“A rovarászat? Hogyan? Hát sport tárgya lehet-e vájjon a rovargyűjtés is?” fogja bizonyára nem egy olvasónk csodálkozva kérdezni. A legtöbben alkalmasint úgy vélekednek, hogy a rovarászát csak a bogarak és lepkék után való szaladgálásból áll és csak gyermekeknek való játék, de nem komoly embereknek való foglalkozás. Vagy legfeljebb azt hiszik, hogy ha már felnőtt emberek adják reá a fejőket, akkor azok csak szorosabb értelemben vett szaktudósok lehetnek, a kik tudományos szempontból szakszerűen tanul mányozzák a rovarokat.
Pedig ez nem áll. A két szélsőség, a gyermekjáték és a tudományos foglalkozás között van még egy széles középút, és ez az, a melyen a rovarászát mint sport foglal helyet.
Nyugat-Európában, a honnan a különféle sportok divatja hozzánk került, számos olyan felnőtt férfi, sőt nő is van, a ki nagy kedvvel foglalkozik rovargyűjtéssel. Teszi ezt a saját szórakozására és gyönyörűségére, a nélkül, hogy tudós számba akarna menni.
Ámbár nem ritkán megesik, hogy ilyen egyszerű műkedvelő, ha különben van benne tehetség és hajlam, idővel egészen derék szakemberré növi ki magát.
Általánosan ismert és elfogadott igazság, hogy a test erősítésére s az életenergia fokozására a szabadban való mozgás szükséges. A nálunk divatos sportok közül arány lag még legjobban megfelel e czélnak a turistaság. De mennyivel élvezetesebbé és mu latságosabbá válik a turistaság, ha kirándulásainkon nemcsak a bejárt kilométerek számát, nemcsak a megmászott hegycsúcsok tengerszinfeletti magasságát tartjuk számon, hanem a minden lépten-nyomon utunkba akadó természeti tárgyakat, állatokat, növényeket, kőzeteket stb. is megfigyeljük. A puszta megfigyelés azonban mulékony, emléke csak ideig-óráig marad meg; de állandóan megőrizhetjük és még évek múlva is újra felidézhetjük a kellemes emlékeket, ha a kirándulásaink alkalmával látott és megfigyelt tárgyakat — a mennyire tehetjük magunkkal viszszük, alkalmas módon konzerváljuk, egy szóval magunknak belőlük gyűjteményt csinálunk.
Azok között a természeti tárgyak között, a melyekkel a szabadban találkozunk, a legvonzóbbak és legérdekesebbek bizonyára az állatvilág képviselői. Az állati élet és csodás jelenségei mindenkor nagy mértékben lekötötték a gondolkozó ember érdeklő dését. Nincs oly állatcsoport, mely a vele való foglalkozást meg ne érdemelné; mind amellett azt hiszem, hogy a műkedvelő a legtöbb szórakozást, a legtöbb élvezetet mégis csak a rovarászatban fogja feltalálhatni.
A rovarászai nem igényel sem sok költséget, sem sok előzetes szakismeretet.
Valamennyi állatcsoport között a legszámosabbak a rovarok. Tartózkodásuk, élet módjuk, szokásaik oly változatosak, hogy a rovargyüjtő minduntalan új megfigyelésekre, új meglepetésekre lehet elkészülve. A különféle gyűjtési módok és fortélyok a szóra kozásnak kiapadhatatlan forrásai, a melyekből mindig több és több élvezetet meríthet. Kora tavasztól késő őszig szabadon vadászhat erdőn-mezőn (még vadászjegyet sem kell váltania) és biztos lehet benne, hogy soha sem fog üres kézzel hazatérni.
Ha ideje, egészsége vagy kora a fárasztó túrákat nem engedik meg, akkor kisebb kirándulásokkal is beérheti. A kisebb kirándulások is mindig élvezetesek és érdekesek; érdekesek még akkor is, ha a gyűjtő ugyanazon a vidéken egy és ugyanazt a helyet kisebb-nagyobb időközökben ismételve keresi fel. Mert egy-egy helynek a rovarvilága az évszakok előhaladtával úgyszólván hétről-hétre folyvást változik; némely fajok eltűn nek és mások jelennek meg helyettük az élet színpadán.
Sőt még akkor sem csappanhat meg a rovarász érdeklődése, ha éveken keresztül csak bizonyos kisebb területre, péld. csak egy-két község határára volna kénytelen szo rítkozni és jóformán mindig csak ugyanazokon a helyeken kellene vadásznia. Még ennek is megvan a maga élvezetes oldala. Ha a gyűjtő jól ismeri már vadászterületének min den zegét-zugát, akkor mindig tudja, hogy hol és mikor találhat meg bizonyos rovar fajokat; akkor minden kiránduláson mindenütt régi ismerőseivel találkozik és évről-évre élvezi a viszontlátás örömeit.
A mi rovarvilágunk egyébiránt oly gazdag, mondhatnám majdnem kimeríthetetlen, hogy alig van oly rovarászati kirándulás, a melyen a szemes és ügyes gyűjtő legalább egy-két, addig ott még nem észlelt fajt ne ejtene zsákmányul.
És mekkora örömöt okoz aztán valami új vagy ritka rovarnak a megtalálása! A kinek még nem volt benne része, az nem is igen fogja ezt megérteni. Némi fogal mat adhatnak azonban talán róla egy szellemes franczia rovarász, Charles Nodier következő szavai; “Kéjes gyönyörűségtől reszketek még most is, ha eszembe jut az a jelenet, a mikor életemben az első aranyos futrinkát (Carabus auronitens) megpillan tottam, a mely egy vén tölgyfa kidőlt törzsének nyirkos árnyékában volt meghúzódva és úgy tündökölt ott, mintha a Nagy-Mogul boglárjából kiesett kárbunkuluskő lett volna. Jól emlékszem, hogy egy pillanatra egészen meg voltam bűvölve ragyogásától és kezem úgy reszketett a felindulástól, hogy többször kellett felé nyúlnom, a míg végre valósággal megfogtam. Milyen boldogok a gyermekek, és milyen sajnálatraméltóak a felnőttek, ha nem maradt elég bölcseségük arra, hogy ismét gyermekekké tud janak válni !”
De magává! a gyűjtéssel még nincsenek kimerítve a rovarászai örömei. A haza hozott zsákmány kikészítése, preparálása ismét új szórakozást nyújt. A ki pedig lepké szettel foglalkozik, annak a gyűjtött hernyók felnevelése, etetése és gondozása szolgál kellemes időtöltésül. Sőt még a hideg téli hónapokban is, a mikor mindent hó és jég borít s a természet téli álmát aluszsza, folyvást foglalkozhatik és szórakozhatik a rova rász. A meleg szobában előveszi gyűjteményét; rendezgeti, meghatározza és helyére beosztja az egész éven át szerzett zsákmányt, miközben minden egyes rovar vissza idézi emlékébe a szabadban töltött vidám órákat.
A rovarászát oly egészséges sport, mely a testet és lelket egyaránt felüdíti. Kel lemesen szórakoztat, megóv az unalom ellen, felvidítja a kedélyt és megvigasztal bána tunkban. Tudok nem egy esetet, hogy olyanok, a kiket az életben a sors súlyosan meglátogatott, egyedül csak a rovarászatban találtak enyhülést és vigasztalást.
A ki egyszer a rovarászatot megkedvelte, az többé nem igen hagyja abba, hanem éltefogytáig hive marad. Egyik legjelesebb hazai rovarászunk, az 1870-ben 72 éves korában elhunyt Frivaldszky iMRÉ-nek életrajzában olvassuk a következő jellemző sorokat: “Midőn a legtöbb emberekben a szenvedélyek előbbre haladt korban lassan elnémulnak, Trivaldszky Imre azon szenvedélye, melylyel ő a természet és a termé szeti tárgyak iránt viseltetett, élete fogytáig ugyanazon erőben megmaradt és ugyan azon élvezetet nyújtotta, mint ifjú korában. Egyik korán elhunyt veje, Bérczy J^ároly, előttem e szavakat mondta ipjáról, Trivaldszky Imréről: Nem ismerek szerencsésebb embert az ipámnál ; ő még most is ugyanazon szenvedélylyel fürkész és búvárkodik, ugyanazon szeretettel viseltetik a természet kedvencz tárgyai iránt, mint azt csak egy 24 éves fiatal ember teheti”. (Dr. N endtvich Károly: Trivaldszky Imre életrajza. Pest, 1872.)
Melegen óhajtom, hogy a rovarászat, mint sport, hazánkban minél több kedvelőre találjon. Talán akad olvasóink között is egyik-másik, a ki kedvet fog hozzá kapni. Előre biztosíthatom, hogy nem fogja megbánni és hogy a legrövidebb idő alatt meg fog győződni róla, hogy milyen igaz a franczia rovartani társulatnak ismeretes jelmon data : N atura maxime miranda in minimis.
Horváth Géza, Az Állatvilág 1. évf. 2. füzet (1908. április 15.)