Hányféle az erdő! Sugár pálmák, terebélyes fenyők, lombos fák, vékony szálfák milyen beláthatatlan birodalmat alkotnának, ha valamely csodatevő kéz egy csoportba, egymás mellé sorakoztatná őket. Így is, a hogy a természet akaratá ból, éghajlat és talajkülönbség szerint foltonként megtelepedtek: micsoda vál tozatosság a színekben, milyen tobzódás a zöld minden árnyalatában. Egy sem egyhangú közülök, csak a pampák hatalmas fűerdeje; már mint annak, a ki csak átgázol rajta. A mikor először jársz az embermagas fűben, valami boszantó érzés fog el, tehetetlen düh, olyan, a milyet szúnyogcsipéskor érzel. Emberi természetünk jobban gyűlöli a kisebb ellenséget. Ezek az egyenként jelentéktelennek látszó hosszú, vékony fűszálak hogy meg kínoznak, a mint rendre sorakoznak, hogy gáncsot vessenek lábaidnak.
Csak hajolj le, lesd meg a fűóriások közötti mozgalmas életet és elfelejted a fáradságot, melylyel idejutottál. Hány kicsiny vadnak ád menedéket, hány apró élőlény leli meg benne életföltételét. Keresd benne a termiták, a hangyák fészkét. E két kis állatét, melyet annyian egynek tartanak, pedig különböző családokból valók. A hártyásszárnyúakhoz tartoznak a hangyák, míg a termiták a reczésszárnyúak rendjébe valók.Elsőlátásrabizonykönynyene l n é z z ü k ő k e t , mertfeltűnőkü lönbség legfeljebb a termiták világosabb t e s t - s z í n e . Ezért nevezi őket az angol és német tévesen “fehér han- gyá”-nak. A termiták négy szárnya eretlen, egyforma nagy, míg a hangyáknál nagyobb a két első szárny és erezett. Különben ez legfeljebb a hímeknél lehet állandó ismertetőjel, mert a nőstényeket nászútjuk, rövid nászrepülésük után meg-fosztják szárnyaiktól. Ezt a munkát aedig a nemnélküli vagy elsatnyult nőstényállatok, a dolgozók végzik; a melyik pedig kikerüli ezt a támadást, maga hajtja végre testén a szárnykitépést, akár csak a japánok a harakirit. A kisebb termetű szárnyas hímek pedig halálukat lelik e végzetes repülés után.
Szigorú a hangya-termita erkölcs: a szárnyaszegett nőstényt kényszeríti, hogy betöltve anyai hivatását, őrizze a házi tűzhelyet. Hanem aztán ezt a tűzhelyet jól megépítik. Járok a fű között, a míg meg nem botlom valami hatalmas agyagbuczkában. A botlás csak nekem fájt, az áll helyén rendületlenül. Szürke agyagból épült és szinte fénylőén lesimított a gömbölyű tetejű, czukorsüvegalakú építmény; lehet majdnem másfél méter magas. Mi felnőttek szidjuk a gyermeket, ha nemsokára szétszedi a kapott játékot: megtudni, mi van benne. Mi sem vagyunk különbek. Én is verni kezdtem ezt az agyagalkotmányt és hogy egyben maradt — nem az én érdemem. Hogy birnék én meg vele, mikor még a tropikus esőzésnek is ellentáll. Megvárom az ostromot és békésen vizsgálódni kezdek. Néhány kintrekedt szürkésfehér testű bentlakó menekül a nyílások felé. Ez a guarani indián nyelven cupii-nak (kupi) nevezett termiták otthona. A palota aljában nagy kerek nyilás. Ez vezet a termiták vendégszobájába, hol valamely harapós kisebb kigyó van beszállásolva. Ez a mumus, a termiták czerberusa. Így nem mernek föllépni ellenei; a vendégkigyó pedig békésen él a kapu alatt és védi a tulaj donos érdekeit, akárcsak a pesti házmesterek. Így hallottam, de nem tartom a hátamat érte. Talán mégis igaz, mert ezek nemcsak fű közé, védett helyre építkeznek. Sokszor találkoztam velük sötét erdők napsugaras tisztásain. A milyen a talaj, olyan a palota szine. Itt termékeny vörös föld az anyag és az alacsony pázsitról lerí a rozsdavörös épület. Hogy egészen stilszerű legyen, a bentlakók is fölveszik ezt a szint: fekete hátuk szépen ékített bordóvörös rajzokkal. Ezek az ügyes kőművesek nem nyilvánosan dolgoznak. Belülről szinte emelik, tágítják az épületet, míg sokszor egy öl magas, néha még nagyobb átmérőjű palota nem lesz belőle. A kupi-nak nevezett termita ránk nézve nem kártékony s táplálékul beéri a zöld környezetéből előkeresett száraz levéllel.
Van azonban egy termita-rokona, mely nem ilyen ártatlan életet él. Paraguay északibb részén házak gerendáira, fákra építi hatalmas, dinnye alakú függőfészkét, ebből aztán rejtett járatokat készít le a földre. A könnyű házak faszerkezetét össze-vissza fúrják s az első heves szélroham kártyavárként dönti el az egész alkotmányt. Ehhez hasonló termitafajnak köszönhette összeomlását a múlt század elején Indiában Kalkutta kormányzói palotája. A kőfalba is befurakodnak; a meszelt falon hosszú, porszemcsék kel beboltozott sötét sáv jelzi bejáratukat.
Hatalmas képviselőjét e fajnak figyeltem meg munkaközben. Paraguayi ebédlőnk egyik sarkában, valamivel az alsó szöglet felett, különös kis alkotmányt vettem észre. Mint valami kis bástya szögellett ki a falból. Levertem a tetejét; könnyen szétmállott. Megrémült termitacsapat rohant fel s alá a megmaradt alapzaton. Azután mind eltűnt a falba vágott kerek nyíláson. Úgy látszott, haditanácsot tartottak, mert kis idő múlva mind előjött. Világosszürke testű állatkák voltak; a dolgozók kisebbek, barna és sárga fejjel, a katonák nevetségesen nagy barna fejjel, akárcsak valami termes hydrocefalusok. Biztosan az újjáépítést határozták el, mert nemsokára siető alakok tolongtak a kijárat nál, czipelve az építőanyagnak szánt por- vagy vakolatszemcsét. Bámulatos sietséggel tapasztották ezeket valami váladék segélyével a talapzathoz. Két hétig figyeltem őket; akkor el kellett utaznom. Még akkor nem volt tető alatt. Talán nevetséges érzelgősség, ha azt mondom, hogy ez alatt a két hét alatt legalább kétszázszor megbántam, hogy olyan kegyetlen módon tettem tönkre első művöket. Hiszen nem vétettek nekem: már pedig mi “jószivű” emberek rendesen csak az utunkba állót tiporjuk el.
Annál tehetetlenebb voltam egy apró hangyafajjal szemben. Reggeli és délutáni kávézásomat rendesen megkeserítette. Hogyne, mikor a czukortartó belül csak úgy tarkállott ezektől az apró vörös ördögöktől. A szemcsés nád-czukorporral meg úgy elvegyül kétmilliméteres teste, hogy legfeljebb fogaink alatt vesszük észre. Itt a czukrot nem befedni, de hermetice elzárni kell, mint minden élelmiszert, mert ezek a hihetet lenül karcsú állatkák a legsűrűbb fátyolon is átbújhatnak. Légmentesen elzárni valamit a meleg paraguayi kiima alatt megromlás veszélye nélkül lehetetlen; úgy védekezünk tehát ellenük, hogy az élelmiszeres szekrények lábait petróleummal telt tálkákba állít juk. Ettől félnek. Ez az egyedüli hathatós védekezés ellene, mert amin ez egyszer átsétált, azt ugyan meg nem eszed többé. Finoman rettenetes illatot terjeszt ez a hangyafaj. Az indián guarani nyelv “tajjpoti”-nak nevezi, magyarul bűzhangya volna a találó neve. Ha ágyadat járja be, nem találsz benne nyugodalmat, hátramaradt váladéka kellemetlen viszkető érzést okoz. Még jó, hogy fulánkja nincs. Különben állati termék a kedvencz tápláléka. Szaglóérzéke annyira fejlett, hogy a felfüggesztett húst a falon keresztül megérzi. A tiszta fehérneműt nem bántja, de az átizzadt szennyest szitává rágja.
Számos hangyafaj meg a gazdának, kertésznek réme. Különösen két fajta okoz hatalmas károkat. Az akvinké” a ke”vésbé veszedelmes. Leginkább fagyökerek közé, száraz galy-levél alá építi fészkét, azért nehéz is rátalálni. A kártékonyabb “izaú”-t hamarább elárulja lakása. Hatalmas vörös-homokbuczkák jelzik néha két négyzetméter kiterjedésű házaikat. Mindkét fajta élőnövény zöld leveleit nyesi le czéljaira. A letarolt növény alja pedig borítva marad levélhulladékokkal; ezek a hangyák más kárára téko zolva, csak annyit visznek el, amennyi épen éles ollójuk között marad. Hanem furfan gosak. Hogy a letarolt bokor vagy fa árulójuk ne legyen, rendesen fészköktől messze járnak el aratni nagy csapatokban. Mégis elárulja őket czentiméter szélességű letaposott ösvényük. Ezen is segítenek. Egyszerre csak megszakad ez az ösvény; alagútként bújik el a föld alá, hogy kis távolságra ismét előbukkanjék. Így akarják tévútra vezetni az üldözőt. Magam is figyeltem ez apró fekete állatokat, a mint hosszú libasorban czipel ték haza zsákmányukat. Azt hinnénk: ezzel táplálkoznak. Pedig nem úgy van. Nem a nyers levél táplálóereje kell nekik, hanem termékenyítő képessége. Ezek a jelenték telennek látszó lények gondolkozó műkertészek. Melegágyakat készítenek belőle, a melyen finom fehér gombafejecskék sarjadzanak ki. Ez a gomba táplálja az egész hangyatörzset. A gombatelep szivacsos tömegében élnek és nevelik kicsinyeiket.
Izlésök csodálatosképen megegyezik az ember Ízlésével. Az ember által importált, ültetett becses kulturnövényeket pusztítják, a mi azt bizonyítja, hogy ők is művelőd nek. Az ősember idejében élő őseik még valószínűleg megelégedtek az erdő-mező vadnövényeivel. Így válnak rémeivé a földmívelőnek, sokszor tönkre téve egy évre szóló reményeit. Az ember pedig minden fegyvert elővesz ez apró ragadozók ellen. Így egy kis gépet, mely egyszerre képes tönkretenni a szobanagyságú hangyaboly életét. A szilárd felület minden nyílását elzárva, a kikémlelt főbejáratba vezetik a gép kürtőjét. Ezen át ömlik a mérges gáz a hangyapalota belsejébe: néhány óra múlva a mozgalmas élet helyén nem marad más, mint megszámlálhatatlan sok hangya hullája és létföltételeitől megfosztott hangyabáb.
Van egy vándor hangyafaj, melynek jöttét üdvözli a paraguayi. Megjelenésük egész szenzáczíó. Nem egyszer hallottam beszélni mint nagy eseményt: oma nálam jártak”. Ezek a nagy csapatokban többnyire éjjel átvonuló vérengzők elpusztítanak minden útjokba eső kisebb élő lényt. A hol egyszer megjelennek, ott ezrével hullik az óriás svábbogárszerű kártékony cucaracho (kukaracscsó), ez a Paraguayban elmaradhatatlan gyűlölt házi állat. Velük együtt pusztul ugyan a jól meg nem őrzött élelmiszerkészlet is.
Sokat hallottunk már a hangyafélék intelligencziájáról. A ki belemélyed egyszerű életük minden rejtekébe, bámulatos összhangot és tervszerűséget lát nálok. Mintha nemcsak a leghelyesebben gondolkoznának, hanem következtetnének is. Csak felüle tesen ítélő mondhatja őket jelentéktelennek. Hiszen kis testükhöz arányítva majdnem olyan kiterjedt idegrendszerrel bírnak, mint mi; agyunkat helyettesítő duczaikon pedig még az érlelmességet bizonyító tekervényeket is fellelhetjük. Nekem egyszerű laikusnak imponál ez a hangyatársadalom. Nincs közöttük szoczializmus, mert számukra már születésükkor ki van jelölve az elvégzendő munka. Nincsenek közöttük sztrájkolok; a nagyfejű büszke katonáktól le az aprófejű munkásokig zúgolódás nélkül élnek hiva tásuknak. Különben erősen maradiak. Lakásaikat most is őseik által használt módszerrel építik fel, de nem zárkóznak el a hasznos újításoktól és vannak köztük haladópártiak is. Harcziasak, hazaszeretők és övéikért önfeláldozók. És ha belátnánk a i<kártékony” “izau’)-hangya fészkébe, a mint sűrű gomolyokban tódul be a bosszúálló ember kül dötte gyilkos gáz, én erősen hiszem: nem látnánk ott olyan jelenetet, a milyet az ember, a művelt, a gavallér, produkált menekülés közben a párizsi jótékony bazár égésénél.
Báró Babarczyné Jósa Jolán, Az Állatvilág 1. évf. 2. füzet (1908. április 15.)