Aklasszikus ókor népei magasabb véleményt tápláltak a manapság félénknek s a gyávaság jelképének tartott nyúl felől; a rómaiak általában azt tartották, hogy a nyúlhús élvezete szépséget kölcsönöz annak, a ki azt állandóan fogyasztja.
29. epigrammjában Martial, szive egyik hölgyét Gelliát csúnyának tartja, miután nyulat bizonyára sohasem evett s így e szavakkal apostrophálja őt:
“Si quando leporem mittis mihi Gellia dicis : Formosus septem, Marce, diebus eris.
Si non derides, si verum, lux mea, narras, Edisti nunquam, Gellia, tu leporem!»
Mindamellett a nyúl bátorsága felől valami különösen jó véleményt az ó-kor embere sem táplált, s a harczos, vagy a harczba vonuló csapat a szembejövő nyulat csak oly kellemetlen előjelnek vette, mint a jelenkor vadásza az úton előtte átszaladó tapsifülest.
A nyúl mint egyike a legszaporább emlősöknek, ősidőktől fogva a szaporaság, a családi istenáldás jelképeként méltán szerepelt. Az ó-egyiptomiak mai napig fönnmaradt reliefjein, a nyúlba vetett ebbeli hitüknek symbolice ismételten is kifejezést adnak; áldozati állataik között a nyúl is szerepel, a melyet egyébként különböző módszerrel vadásztak s igyekeztek tőrbeejteni. A Nilus völgyében azért bőven akad még ma is mezei nyúl, jeléül annak, hogy az ó-egyiptomiak kimélni is tudták a nyulat, ám egyben tanúságaként annak, hogy a Nilusvölgy mai izlámhitü lakója megveti a vadat, illetőleg nyúlhúst.
A z ó-görögök és az ó-egyiptomiak, reliefjeik tanúsága szerint, hajított furkósbotokkal ütötték le a szaladó nyulat; az ilyen hajítóbot az u. n. “lagobola” volt. A spártai előtt a nyúlhús nagy becsben állott; ebbeli népszerűsége utóbb átplántálódott Itáliába is, a hol azonban a nyúl mindig csak importvad maradt, a mennyiben Róma földjén otthont soha nem tartott. Hogy a nyúlhús élvezete szépséget is kölcsönözne, az inkább csak a Caesarok idejében kezdett általános hitként elterjedni. A l e x a n d e r S e v e r u s császár, naponta evett nyúlhúst, hogy szép legyen. A nyúlhúsnak a szépségre kiterjedő hatása, a római szerint csupán 8 napra terjedt.
Régebben, a római köztársaság idején, az akkori Róma orvosai, illetőleg kuruzslói, még mit sem tudtak affelől, hogy a nyúlhús élvezete szépséget kölcsönöz ; sőt ellenkezőleg, azt hangsúlyozták, hogy a nyúlhús süríti a vért, egyben pedig az embert bús komorrá teszi.
A nyulak nemével az ó-kor biológusai nem voltak tisztában; a kant a nősténytől nem is tudták megkülönböztetni. Még a nagytekintélyű A elianus is “História anima lium” (XI11. 12.) czimű művében azt mondja, hogy a nyúl nemét változtatja s egyik évben kan, a másikban nősténynyé lesz.
A római birodalom egyes tájain, a nyitott szemmel, tehát ébren alvó nyúl, a hal hatatlanság jelképeként szerepel s így az elhalt ember lelke a nyúlhoz hasonlatosan fog egykor örökálmából életre kelni. A eschylos az Eumenidákban (V. 26.) D ionyzos B acchus jelképét látja a nyúlban.
A persa tűzimádók szent könyveiben az Avestá-ban és a Zend-ben, ötféle nyúlról történik említés; ezek közül két fajta a sivatag tájait lakja, egy a hegyvidéket, egy pedig az emberek által kultivált területeket; mindezek fölött áll a vörös-szőrü nyúl, a gyors lábú állatok fejedelme.
Az ó-hindu könyvekben a nyúl “ea oatla” néven szerepel; e kettős szó gyöke “oae”, ugrót jelent, csak úgy mint a görög “Aayw?”, a nyulat.
A héberek, Mózes törvényei óta a nyulat is a tisztátalan állatok sorába vonták s így a nyúlhúst csak úgy megvetették, mint utóbb Mohamed követői.
Az ó-keresztény egyházban ismételten szó esik a nyúlról; így Zakariás pápa meg hagyja BoNiFÁczius-nak, a nagy hittérítőnek, hogy hiveit a nyúlhús élvezetétől tiltsa el. Lehetséges, hogy a kereszténység első korszakában a nyulak római pogány kultusza birta rá a pápákat az ilyes rendelkezések megtételére. Középeurópa nagy apostolának, BoNiFÁczius-nak tiltó szava bizonyára nem nagy foganattal járt, a mennyiben Gallia, Germánia és Scythia földein a nyúl minden időkön keresztül vadászat tárgya maradt ősidőktől kezdve mai napig; hogy mindezideig végleg ki nem pusztult körünkből azt elsősorban is mesés szaporaságának, nem pedig a vadvédelemnek kell betudnunk.
Az északi népek közül: a skandinávok, a brittek és a skótok régente alig vetettek ügyet a nyúlra, legalább prehistorikus konyhahulladék leleteikben, a kjökkenmöddin gerekben, nyúlcsontoknak nyomára eddigelé nem akadtak. A tőlünk északra lakó népek közül a lappföldi ma is megveti a nyúlhúst, holott főként hónyúlban bőséges része akadna.
A czölöpépítmények korában sem tartozott a nyúl a kedveltebb fogyasztási czikkek közé; legalább a svájczi tavak mentén fölfedezett czölöpépítmények egykori lakóinak hulladékféléi között nyulak maradványára nem akadtak.
Az indogermán népeknél, ha nem is fogyasztási czikként, de áldozati állatként több helyütt szerepel a nyúl. Az ó-brittek vallási misztériumainál a “ceridwen”-eknél jelentős szerepe jut a nyúlnak; rendszerint az áldozati nyúl futásából következtettek egy-egy harcz kimenetelére. Wales kelta eredetű őslakói, a kymrek megvetéssel szólnak a nyúlról, mivelhogy nemét lépten-nyomon változtatja; azért N e h a l e n n i a istennőjük tiszteletére ők is nyulat áldoztak, akkor, ha bőséget, szapora istenáldást kértek tőle. Az ó-germánok tavasz beálltával a nyulak kultuszának szánták a hímes tojást, mint a termékenység szimbólumát, a tojásokat pirosra festették, mivel szerintük is a piros az öröm szine. A nyulaknak imputált tojásokat az ó-germánok O s t a r a istennő ünne pének szentelték. Hihetőleg innen maradt fönn husvét-Ostern elnevezésük is. Az angol szász népek mithosza szerint a húsvéti nyúl eredetileg szárnyas volt, csakis O s t a r a változtatta át nyúllá, meghagyván neki “tojó” képességét. Egyébként a nyulak tavasz kultusz eredetére már a hindu mítoszban is ráakadhatunk.
Ös magyar eleink a bölényt, a medvét, a vadkant és a királyi szarvast részesítették csupán figyelemben s így a gyávának tartott nyúllal alig törődtek, melyet egyébként a föld egyszerű jobbágya sem méltatott valami nagyobb figyelemre.
Az egyes népek vallási kultuszában oly nagy szerepet betöltő nyúl körül a néphit s a babona is, az idők folyamán sok mindenfélét összehordott.
Szászországban ma is azt tartják, hogy egy a községbe tévedő mezei nyúl a tűz veszedelem előhírnöke. A frankok földjén, az elhaltak kóborló szellemei, a néphit szerint, nyulak alakjában szaladnak éj idején ide s tova.
A szerelmi bűbájos szerek között is jelentős szerepük jut a nyulak egyes részének. Nyúlszőr, nyúlháj, nyúlvelő, nyúlcsont, nyúlürülék, mindmegannyi csodaszer a föld nem egy tájékán még manapság is. Különösen erősen izgató hatást tulajdonítanak a nyúl zsirnak, az “axungia leporis”-nak. Vérzések elállításához nyúlszőr-csomókat használnak. Puha szőrű nyúlbőrbe göngyölgetik a csúzosok és köszvényesek fájós tagjait is. A nyúl velőt csecsemőknek adják, hogy fogzás idején kevesebb fájdalommal törjön elő fogazatuk. A nyúlláb a kólika, a nyúltüdő a fagyás elleni óvszer. Az Unió feketebőrű polgárai a szárított és porrá tört nyúlgyomrot általános hatású csodaszernek tartják még manap ság is. Legnépszerűbb írójuk C handler H arris hasábokat írt össze a nyulaknak imputált csodaszerek hatásáról; maga a világirodalom is talán köteteket tudna erről összeírni.
A sali-törvény szerint, ha valakit “nyúl” névvel illettek, az becsületsértést képezett; az idevágó törvényszakasz azt mondja: “si quis alterum lepore clama veritw, az bün tetésben részesül.
A spanyol inquisitió kínzó eszközei közt is szerepel a “spékelt nyúl” ; egy éles szögekkel kivert vashenger, a melyet az áldozat hátán ide-oda hengergettek.
Hogy a fiatalabb nyulak húsa kétségtelenül ízesebb, azt már egy a középkorból fönnmaradt régi franczia közmondás is megörökíti e szavakban :
“Les vieux liévres et oisons, Sont un viande de démons”.
A “nyúlszivű” lekicsinylő jelző hazánkszerte eléggé közmondásos, csak úgy, mint a költő szava szerint a “gyáva nyúl”, a melyet Hunnia párducza “nem szül” !
Kétségtelen sokoldalúság tehát az, a mely közkedvelt, ízes húsú mezei nyulunkat, az idők folyamán, kultuszának arra a magaslatára emelte, a melyet népszerűsége révén világszerte mind e mai napig betölteni képes is volt.
Sólyom, Az Állatvilág 1. évf. 4. füzet (1908. augusztus 15.)