Afrika legveszedelmesebb macskája a leopárd, még mindig nagy számmal tanyázik Közép-Kelet-Afrika egész területén. Tanyája megválasztásában egy cseppet sem válogatós; úgyszólván mindenütt ott van. Nagyon találóan mondja róla S c h i l l i n g s ,
A puszták dörgő hangú fejedelmének, az oroszlánnak, aránytalanul kisebb az elterjedési köre, mint tarkabőrű rokonáé. Az oroszlán a steppék, a ritka steppel erdők kel és bozóttal benőtt fensíkok lakója s nevezetesen ott gyakori igazán, hol nagyobb számú vad szokott tartózkodni. Az igazi, sűrű, sötét őserdőben már nem találjuk nyo mát. (Igaz, hogy az igazi őserdőt aránylag nagyon kevés vad lakja. Egy-két kisebb fajta antilop, vaddisznó és majmok. Igazán őserdőt lakó állat az elefánt.)
Nem ily élesen meghatárolt területen végzi vakmerő rablásait a leopárd. A kikötő városok közvetlen közelében ép oly gyakori, mint a távoli vadonok vaddús steppéin, de a mocsaras vidékeken is ép úgy otthon van, mint az őserdőkben.
Epenséggel nem zavarja őt az emberi lakások közelsége; mint már említettem, a kikötővárosok közelében is elég gyakori, annál közönségesebb a távolabb eső vidékek falvai közelében. Itt, mivel a benszülöttek “sambá”-iban (kukoricza-, banána- stb. ültet vények) az ültetvényeket pusztító majmokra, vaddisznókra (Potamochoerus africanus) * és tüskés borzokra vadászik, a benszülötteknek még hasznot is hoz. Jóllehet, e kártevők pusztításával elért haszon nem igen érhet föl azzal a kárral, mit az ily “falusi” leopárd aprómarhában és sokszor emberéletben is okoz.
Legkedvesebb tanyájának én mégis a folyók sűrű parti erdejét tartom, kivált ha a folyó egyes helyeken kisebb-nagyobb mocsaras területeket alkot. Ilyen helyen bősé gesen találja kedvencz zsákmányát, nevezetesen a majmokat, az őznagyságú antilopokat (Cervicapra Wardi és Tragelaphus massaicus) és a vaddisznókat.
Minden gyakorisága mellett aránytalanul kevesebbszer találkozik vele az európai vadász, mint az oroszlánnal. Tarka bundája — melyet könnyen nagyon is feltűnőnek tartanánk — pompásan beleolvad a környezetbe s így nagyon könnyen észrevétlenül marad még az egész közelünkben heverő állat is. A nappalt különben nagyon gyakran a fákon tölti.
A leopárd vadászata ép úgy, mint a vele való találkozás, leginkább a véletlenség, szerencse dolga. És ha találkozunk is vele, az is oly meglepetésszerűen történik, hogy legtöbbször, mikor fegyverünket kézhez veszszük, leopárdunk túl van árkon-bokron. Ez az oka annak, hogy nagyon sok európai van, ki még leopárddal egyáltalában nem találkozott, pedig már évekig lakta a vadonságot s így számtalanszor hallotta sátra kö zelében a leopárd dühös hörgő hangját és bizonynyal sokszor boszankodott kárára megejtett vakmerő rablásain.
Hihetetlen az a vakmerőség és gyorsaság, a mivel a leopárd rablásait végrehaj tani szokta. Így például mindennapi eset, hogy napközben a falu közvetlen közelé ben — a hazafelé hajtott kecskenyájból a pásztorok szemeláttára egy darabot kikap és ép oly meglepetésszerű gyorsasággal, mint a minővel rablását végrehajtotta, tűnik el a dzsungelben.
Ismeretes a kutyák iránti ellenszenve. Ezek elrablásában igazán csodálatos a me részsége. Ezekért gyakran betör a lakóházakba, sőt több esetet tudok, mikor a karaván nal haladó kutyát gazdája lába mellől sodorta el.
Egy izben L. német tiszttel voltunk elefántvadászaton, sátraink körülbelül száz méter távolságra voltak egymástól fölállítva a Moschitól Aruscháig vezető karavánút mellett. Egyszer úgy éjjeli egy óra tájban, puskadurrogásra ébredek föl. Másnap haj nalban tudakoltam az éjjeli lövöldözés okát, mire L. előadta, hogy egy leopárd betört a sátrába — megjegyzem, több tábortűz égett — és ágya alatt heverő kutyáját elragadta. Erre több lövést tettek a vakmerő rablóra, természetesen eredménytelenül, mire zsák mányát ugyan odahagyta, de az akkorára már kimúlt.
Természetes, legvakmerőbb éjjel. Ilyenkor gyakran betör a benszülöttek kunyhóiba és ily esetekben az ott lévő aprómarhák legtöbbjét szétmarczangolja. Ily éjjeli támadá sok alkalmával nagyon gyakran emberi élet is esik áldozatul. Én nagyon hajlandó vagyok elhinni, hogy egyes helyeken egy-egy ily falu közelében tanyázó leopárd egész “man eaters”-é növi ki magát. Az pedig egészen bizonyos, hogy a leopárd sokkal több ször támadja meg az embert, mint az oroszlán.
A Letema-hegy lábánál és a Daryama-folyó mellett lévő tanyámra gyakran elláto gatott éjjel egy-egy leopárd, de megelégedett azzal, hogy konyhámul szolgáló nyitott kunyhóból el-elvitt egy antilópczombot vagy gerinczet. Az első napokban, melyeket a fönt említett helyen töltöttünk, egy hiénát (Hyaena Schillingsi) lőttem, melyet ki akartam preparálni. Másnap hajnalban láttuk, hogy a hiénát az éjjel — a nélkül, hogy a körü lötte alvó embereim fölébredtek volna — egy leopárd elvitte. Nyomait követve, egy néhány lépésnyire megtaláltuk a hiénánkat egy tükörsima törzsű mimóza ágai között, körülbelül négy méter magasságban.
A leopárdnak az különben rendes szokása, hogy zsákmányából azt a részt, a me lyet nem bir elfogyasztani, fára hurczolja föl. Így zsákmánya úgy a hiénák és sakálok tól, valamint az ezen a vidéken hihetetlen számban élő keselyűk és más dögötevő ma daraktól biztosítva van.
A vadonságban kóborolva, gyakran akad a vadász ily faágak közé akasztott zsák mány maradványaira. Ha ilyen fa alá ügyesen erős csapóvasat helyezünk el, úgy majd nem bizonyos, hogy e pompás bundájú ragadozó zsákmányunkká válik.
A milyen nehéz leopárddal cserkészés közben találkozni és azt elejteni, ép oly könnyű őt csapdával fogni. Azért az Afrikába utazó vadászoknak nem győzhetem eléggé ajánlani, hogy egy-két jó erős csapdát vigyenek magukkal. Magam is csapóvasakkal — bár sokszor nem volt időm azokkal vesződni — nagyon szép eredményt értem el.
Az én módszerem a leopárdok fogásában a következő volt: Rendesen ott állítot tam föl a csapdámat, hol az erdei antilopok (Tragelaphus) váltói voltak. Csalétkül leg inkább majmot, gyöngytyúkot, nagyon sokszor a lelőtt vad zsigereit s más hulladékot tettem. Többször fogtam leopárdot hiénán is. Míg ha élő állatot, pl. kecskét kötöttem ki csaléteknek, egyetlen egyszer se ment a csapdába, pedig — mint a nyomok igazol ták — több izben közvetlen a csapda előtt haladt el.
Ezekből következtetve, nagyon helytelennek tartom a természetrajzi könyvek azon állítását, hogy a leopárd dögre nem megy.
A csapda lánczát rendesen nem kötöttem meg, nehogy a megfo gott állat végső erőfeszí téssel lábát a csapdából kihúzza, hanem hagytam, hogy a megfogott leopárd a csapdát a rája erősített horoggal továbbhurczolja.
A csapdában meg fogott leopárd maga a düh megtestesülése. Dühében a csapdát (a csap
dában megfogott leopárd legtöbbször minden fogát és körmét letördeli a csapdán) s a körülötte lévő fákat rágja, tépi. Ha pedig a közeledő vadászt meglátja, azt majdnem mindig — dühös morgástól kisérve — megtámadja.
Természetes, hogy a nehéz csapda és a csapdához erősített nehéz horog nagyon meglassítják a támadást, de az ily megfogott leopárd még mindig igen komoly ellenfél, azért a legnagyobb vigyázat ajánlatos.
A benszülöttek is leginkább csapdák segítségével hozzák terítékre. Ezek a csap dák olyan szerkezetűek, mint a csapóajtós patkánycsapdák. Földbe ásott és felül ugyan csak fatörzsekkel befödött alkotmány a csapda “ládája® s egy hatalmas fatörzs a csapó ajtó. Ha most a leopárd a csapdában elhelyezett csalétekre rohan, a csapóajtót tartó zsineg elrándul s a “csui” (így nevezik a szuahiliek a leopárdot) fogoly.
Ilyenkor természetesen óriási az ujjongás az egész faluban. A falu népe, kivált az asszonyok és a gyermekek, szidják, csúfolják a most tehetetlen dühében vergődő állatot s mikor aztán megelégelték e mulatságukat, lándzsadöfésekkel végzik ki.
Az így elcsípett leopárd bőre sokszor különös alkalmazást talál, különösen a Kilima-Ndjaro környékének feketéinél. A benszülöttek ugyanis nagyon jól tudják, hogy a leopárd mily szenvedélylyel vadászgat majmokra s mily óriási rémületet okoz egy leopárd feltűnése egy-egy majomcsapatban, tehát a sambáikban a leopárd bőrét egy fabakra húzzák s kész a “majomijesztő”. Hogy a szemfüles tolvajok e “majomijesztőt” legalább egy ideig respektálják, az bizonyos!
A majmok különben könnyen segítségünkre lehetnek a leopárd föltalálásában. Ha egy helyen nagyon zajongnak a majmok, mondjuk, a páviánok dühösen ugatnak a dzsungel egy pontja felé, akkor a tapasztalt vadász lövésre kész fegyverrel tart arrafelé, mert ott majdnem egész biztonsággal leopárdra számíthat.
Kivált a szemfüles czerkóf-majmok (Cercopithecus rufoviridis), melyekre talán még jobban “utazik” a leopárd, mint a többi majmokra, jelzik pompásan a leopárdot; én úgy találtam, hogy ezeknek egy specziális riasztó hangjuk van a leopárd jelzésére. (Érdekes, hogy mikor letemai házam előtt oroszlán vagy más bőrt szárítottam, a szürke czerkóf-majmok békén mászkáltak a tanyám mellett lévő mimózafákon, de ha leopárd bőrt tettem a napra, úgy azonnal megjelentek a “tumbirik” s egyre közelebb merészkedve hozzá, dühösen szidták ártalmatlanná lett ellenfelük — bőrét.)
Hogy a majmok e riadozásait figyelembe vettem, köszönhettem nem egy érdekes vadászkalandomat és azt, hogy aránylag sokszor láttam leopárdot.
E vadászkalandok közül egyet, melyre még most is szívesem emlékezem vissza, alább fogok elmondani.
Ez a vadászkalandom is a fönnebb említett letemai tanyámon történt. Ezen a helyen azon időben (1903. év április) tökéletes Robinson-életet éltem. Akkoriban nagyon takarékoskodnom kellett s így banánalevelekből készült házam fölépítése után elbocsáj tottam derék vanyamvezi teherhordóimat (ezek Közép-Kelet-Afrika legjobb karaván emberei) és csak egynéhány csága boy-t tartottam magam mellett.
A cságák elég tanulékonyak és szorgalmasak s mint afféle “msenzi” nép (vad, bar bár, így nevezik udvariatlanul a karavánok emberei a vaszuahiliek és a magukat szuahi lieknek valló szedett-vedett parti rabszolga-utódok a belső földek benszülötteit), nagyon kis igényűek, de nem birják s nem is alkalmasak a karavánéletre. Ha ugyanis elhagyják a Kilima-Ndjaro lejtőin elterülő, dús banánaligetekkel koszorúzott hazájukat és a step pére mennek, csakhamar erőt vesz rajtuk a “kunguru” (malária).
Azért szinte babonás félelemmel kerülik a steppét s kiváltképen az olyat, mint az Aruscha-Ani és Letema-hegyek környéke, hol még száraz időszak alatt is óriási szám ban dünnyögnek éjjel a “kunguru”-t hozó mosquitók. (Érdekes, hogy Afrika összes benszülöttei igen jól tudják és tudták, hogy a maláriának mosquitók a terjesztői.)
De távol tartják őket a steppétől a pusztaság más rémei is: az oroszlán, a dühös rinoczerosz, de leginkább a szerteszéjjel kalandozó maszai harczosok, kiknek a hire ugyan most már nem oly félelmetes, mint azelőtt volt, de még mindig elegendő arra, hogy e békés földmívelő népet rettegésben tartsa, kivált pedig akkor, hogyha egy csa pat karcsú maszai “elmoran” (harczos) — pompás harczi díszben — mutatkozik tanyánk közelében.
Mikor aztán egy-kettő megbetegedett közülök, nagyon megunták a steppei életet s egy hajnalban — előző napon magam is gyöngélkedő voltam — arra ébredtem föl, hogy cságáim három aruscha-chinii benszülöttel — kiknek éjszakára szállást adtam — megléptek.
Nehéz napok következtek azután; egyedül a végtelen vadonságban! De e másfél hónapi remetéskedésem még aránylag elég jól telt el és soha sem lesz és lett volna alkalmam annyi oroszlánt és leopárdot lőni, mint akkor, de lusta lettem volna bőrük kel vesződni s így nem is igen jártam utánok.
Az elmondandó vadászkalandomat megelőző napon sok érdekes madarat gyűjtöt tem; ezek kipreparálásánál késő éjjelig dolgoztam, a mit különben — daczára nagy ki merültségemnek — ez éjjel különösen szivesen tettem, mert oly fenséges oroszlánkon czertet, mint akkor, nem sokszor hallottam.
Alig vágták czikkázva köreiket a legelsőbb jelentkező denevérek s alig szólalt meg az első lapantyú, miután a perzselő nap a Letema-hegyek mögé bukott alá s a step pére terült az alkonyodásnélküli trópusi est, már is megszólalt messze, valahol a Letema oldalán — mint egy óriási sóhajtás — az oroszlán hangja.
Majd később, mintegy két óra múlva, óriási dübörgéssel száguldott közvetlen a sátram mellett egy csapat zebra — ez a csapat estefelé rendesen tanyám közelében szokott legelészni — erre mindjárt közvetlen közelből megszólalt egy, majd a többi — ösz szesen hat darab oroszlán mennydörgő hangja.
Az aequatorialis Afrika steppelnek e közvetlen közelből hallgatott nagyszerű éjjeli zenéje felejthetetlen lesz reám nézve s akkoriban egészen megszokták idegeim azt, hogy vizi antilopok (Cobus) bőréből készített ajtóval elzárt banánalevélkunyhómban e nagy szerűen félelmetes zenét nyugodtan élvezhettem.
De éjjelem munkám végeztével sem maradt zavartalanul. Alighogy lefeküdtem a tábori ágyra, már is betotyogott egy viziló udvaromba s egész közel ért már házam hoz, mikor aztán kiáltásomra gyorsan visszavágtatott a folyóhoz. Rálőni természetesen nem akartam, mert mit csinálhattam volna ily óriási hústömeggel ? Lettek volna csak embereim, akkor a kiváncsi “Jónás” alighanem drágán fizette volna meg látogatását!
Mikor végre elszenderültem, majorságom éktelen zajongása vert föl álmomból; tanyámhoz szokott haszontalan servál tette látogatását tyúkjaimnál. A tyúkok védelmére tett alarmlövés a rablót zsákmány nélkül riasztotta el, minek az lett a következménye, hogy serválom azon az éjjel még két izben tért vissza.
Ily nyugtalan éj után — különben is az előző nap nagyon fáradságos volt — nem csoda, ha egy kissé tovább maradtam az ágyban, mint rendesen. Mikor kunyhómból kiléptem, már a mimózák fölé emelkedett a nap, a félmajmok is régen abba hagyták a siránkozásukat s régen dalba kapott már a bülbül.
Hamarosan dolgaim után láttam; legelőször is a kávéfőzéshez fölélesztettem a konyhában a tüzet s épen forrni kezdett a víz, a mikor egyre erősebben és mindinkább hozzám közeledőleg hallatszott a czerkóf-majmok leopárdot jelző riadója.
Kunyhóm oldalához támasztott 7 mm. Mauser-puskámat gyorsan kézhez kapva, a “bóma” (tüskekerítés) elé siettem, hogy lássam a majmok izgatottságának az okát, bár majdnem biztosra vettem, hogy csakis egy vadászatáról hazaballagó leopárdról lehet szó.
Csakugyan az is volt. Csakhamar meg is pillantottam őkelmét, a mint a gyalog úton macskamódra, óvatosan — mintha harmattól féltette volna bundáját — lépdegélt. A majomhadra rá sem pillantott, bár az öreg hímek már a mimózák legalsó ágaira merészkedtek s onnan szidták gyűlölt ellenfelüket.
Egy darabig még gyönyörködtem ez érdekes látványosságban, de aztán, mikor körülbelül nyolczvan lépésnyire volt tőlem, működésbe hoztam fegyveremet.
A vállapon talált állat tűzben esett össze. Látva azt, hogy lövésem halálosan talált, odahagytam a még vergődő állatot s újból visszatértem kunyhómba szakácskodni.
Végtelenül örültem az ily könnyű szerrel szerzett vadászzsákmányon; csak egy dolog bántott egy kissé, t. i. hogy igen erős munka lesz így, egymagamnak az ily hatalmas állat bőrét kipreparálni.
De ettől a gondtól is megszabadultam ! Reggelizés közben egy ismerős aruscha chinii “olmorno” (házas ember, ki már a harczosok rendjéből kilépett), ki egy kis döbön mézet hozott nekem ajándékba, toppant házamba. Ez az ember néha-néha el látogatott hozzám s olykor-olykor egy kis szolgálatot is végzett, a mit persze gazdag vadbőr és hús baksissal viszonoztam. Most a szokott baksishoz még a “jószagú daná”-t (gyógyszer, varázsszer), a jodoformot —- melyet a vidék benszülöttei, kiknél igen gya koriak az elhanyagolt sebek, nagyon becsülnek — Ígértem s így emberem szívesen hozzálátott a bőr kikészítéséhez. Zsákmányom óriási példány volt; ugyancsak volt mit czipelnünk, míg házamhoz hoztuk. Fölbontva, gyomrában egy frissen megölt vaddisznó maradványait, talpában pedig, úgy mint a legtöbb általam elejtett leopárdnak talpában, a tüskésborz (Tiystrix) egy-két tüskéjét találtuk.
A diadalmasan előrenyomuló czivilizáczió nemsokára megtizedeli még a mostanáig ismeretlen vadonság állatvilágát is. Nemsokára megritkulnak az antilopok, zebrák és struczok nyájai s ritkábbak lesznek az oroszlánordítástól hangos éjjelek is.
Egyik-másik állatfaj már el is tűnt örökre az afrikai steppékről és őserdőkből; soknak pedig már nagyon is meg vannak számlálva napjai. Pompás ragadozónk, a leopárd még nem tartozik ezekhez. Sok ezernyi kószál még mindenfelé s daczára, hogy minden lelőtt leopárd után lődijat fizet a kormányzóság, számuk nem fogy nagyon. Így hát alapos reményem van, hogy még többször találkozom vele és talán sikerül kilesni egy-két érdekes s még meg nem figyelt szokását, melyet talán egyszer, később el is fogok mondani.
Katona Kálmán, Az Állatvilág 1. évf. 4. füzet (1908. augusztus 15.)