A budapesti m. kir. Tudomány-Egyetem “állattani és összehasonlító boncztani intézete” múzeumában egy érdekes őzkoponyát őriz. Ezt a koponyát, mint természetbarátot, vadászt, zoologust és fiziologust egyaránt érdeklő külön legességet kívánom szélesebb körben megismertetni.
A természetbuvárlás műkedvelő barátait bámulattal tölti el, a vadász képzeletét kielégíti, a zoologusnak és fiziologusnak pedig gondolatot, magyarázatot ad az agancs keletkezésére, kialakulására és az alapkérdést tekintve: szövetének a fejlődésére nézve. Hasonlót csak egyet ismerek. D o m b r o w s k i lovag hozza a képét jeles munkájában. Mindkét őzagancs a gödöllői pagonyból való. Az, mégis határozottan paróka-agancs jellegű s a magyar király birtokában van. Ez semmiesetre sem paróka és kéz alatt került az egyetem birtokába.
A vén bak koponyáján a mohabőrtől megtisztított agancsösszlet torz kialakulásának a módjában a rendszert első pillanatra talán nem tünteti föl, de kis figyelemmel nézve, azt hamar megmutatja. Szembeötlik az, hogy több agancsból áll. Minden agancs párjá val a megfelelő helyen fejlődött ki. Tehát minden agancspárja teljes elsőrendű agancs és nem másodrendű mellékagancs, vagy harmadrendű járulékos.
Ha nevet akarunk adni az agancsösszletnek, ftkorallagancsw-nak nevezhetnők. Annál inkább, mert a véletlen eset úgy adódik, hogy kölcsönbe mehet a dolog. Van ugyanis egy agancskorall is, a Tíeteropora cervicornis, melynek elágazásai nagyon hasonlítanak a dús gyöngyözetű agancsbogokhoz; most e torz agancs ismét a korallhoz hasonlít.
Az első benyomás nyújtotta kép olyan, mintha egy koralltőke ülne az állat hom lokán. Mint érdekes és szép eset, az agancs így is unikum.
A zoologust és a fiziologust azonban főleg az a tanulság érdekli, a melyet alaku lásából, illetve keletkezéséből vonhatunk.
Az agancsösszlet középső két pár agancsát (lásd az agancs méreteit mutató rajzot: I. A. 1. B.) a rózsatők szétzuzódása következtében keletkezett csonthártyagyuladás hozta létre. Megtartotta az ennek folytán beállott összenövése az agancs és a koponya csonthártyájának. Az oldalt álló agancspárt a rákövetkező év a főagancs alól növesztette ki. (II.) A három pár agancs külön-külön kinemfejlődött, másként nem teljes hat ágú agancs.
Mind a három pár már e jellegében is torz. A l t u m megtagadta a torzok tudo mányos értékét, mindamellett akaratlanul is ő volt az, a ki J o s e p h (1876) után az agancs megmaradásának fölismerésével és meghatározásával, az agancs zoologiai vizsgá latának leghatásosabban és először játszott kezére. Az agancsnak bizonyos módon való megmaradása zoologiai és fiziológiai útmutató az agancs kialakulásának és fejlődésének a kérdésében. N ITSCHE ALTUM-mal ellenkezőleg mindent a tudományos állattan terü letébe akart vonni. Úgy az agancsmegmaradásnak, mint a főagancs mellett a mellék agancsok képződésének is tudományos elméleti értéket tulajdonít.
E szempontokból vizsgálva az előző év együtt fejlődött két pár agancsát (1. A. 1. B.), látjuk, hogy a hátsó csak a helyzeténél fogva főagancs. Az elülső pár agancs tökéletesebb kifejlődésében teljesen egyenértékűvé vált a hátsó párral. Mindkét pár a főagancs értékével bir.
Ez eset fölötte ritka. Talán egyedülálló. Eszünkbe juttatja a két pár szarvval biró kérődzőket, a Tetraceros-X és az elég gyakori négyszarvú birkákat. Új adat arra nézve, hogy a mellékagancs a körülmények behatása alatt kifejlődésben fölül is múl hatja az eltorzult főagancsot.
A főagancs alól kifejlődött, jobb- és baloldalon álló harmadik pár agancs (11.) a rákövetkező év agancsa. Mellette a régi, itt kettősen kifejlett agancspár megmaradt. Eltekintve attól, hogy e koponyán három pár agancs van, csak az évek agancs rakását nézve: ritka jelenség ismét a megmaradó agancs mellett az újnak olyan mértékben való kifejlődése, a mint azt ez az agancsösszlet mutatja. Az új agancs erősségében is elérte egy főagancscsal való egyenértékűségét, a minek természetszerűen is megfelel.
J o s e p h és A l t u m az agancs megmaradásának az esetét “duplafejűség”-nek (“Doppel köpfigkeit”) nevezték el. A gyakoribb eset az “agancs agancson” (“übereinander”) és a ritkább az, a melynek jelen eset feltűnő szép példája “az agancs agancs mellett” (“neben einanderw) való kiképződés.
Az első esetben a megmaradó agancs rendesen csenevész, a rózsatőn domborúbb vagy laposabb csonkja a fejletlen agancsnak. Alatta a második, az új agancs, csak mint
erősebben kitolult rózsa jelenik meg.
A második esetben a megmaradt agancs mellett fejlődik ki az új, csenevész agancs. Gyakrabban egyoldalúan. A mi korallagan csunkon az új agancs páros és teljesen kifej lődött. Mint látványos múzeumi és tanulsá gos zoologiai tárgy, a legnagyobb ritkaság.
Hogy alaktani és élettani rajzát is ad hassuk, sorra veszszük az agancspárokat. (Lásd a rajzokat.)
A rózsatő hegyén álló agancs ágai dur ványosan vannak kifejlődve. Vérárkai sza bálytalanul kiöblösödnek és szélesek. Gyön gyözöttsége tarajosan, csipkésen bizarrul túlteng. Rózsája hátul erősen elszélesedik. Utolsó bélyegében a castratio által előidézett paróka-agancshoz közel hasonló, bár túl tengésének az oka a rózsatő zúzódása követ keztében beállott csonthártyagyuladás volt.
A zúzódás nyoma a bal rózsatő be forradt repedésén és a homlokcsont és az agancsok csonthártyájának összenövésén ismerhető fel. Más ok fölvételét az új, har madik agancs erős fejlettsége nem engedi meg.
A bal agancs ketté van hasadva. Ez a rózsatő ugyanolyan sérülésének a követ kezménye. Hátsó része kunkorosan visszahajlik. Tarajosan, csipkésen túlgyöngyözött csökevényes ág. Az elülső része irányát kis emelkedés után - külső erőszak által, még lágy korában elferdítve — a homlok felé veszi. Helyzetére nézve abnorm szem bog (előág). Mohabőrét a hegyén teljesen “kicsúcsosodott” ág elvesztette és a “súrolás” nyomát viseli.
Megfelelő jobb párjának fejlett töve szabálytalanul a középre dűl, majd fölegye nesedik. Hátsó felületén alul egy túlgyöngyözött, rövid, csenevész ág ered. Egy rend ellenes hátsó bognak felel meg. Elülső részéből, alacsonyan a homlok fölött, húzódik a szembog, mely alul a vele egyszerre fejlődött elülső pár agancs balfelének egyik bogával összenőtt és kifejlődésében, vonulásában ettől befolyásolva volt.
Az agancspár tehát teljes hatos ágú; a bal “visszaváltott”.
Ezzel az agancspárral (]. A.) egyszerre fejlődött az elülső agancspár (1. B.), kialakulásuk közben egymást kölcsönösen befolyásolták. A rózsatő elvált elülső része, a melyen ez az agancs fejlődött, kevésbbé volt megsértve, mint a hátsó. Az agancs szabályosabb gyöngyözöttsége bár erős, mégis a rendeshez közeledő.
Bal fele rövid, hatos ágú. A mögötte levő, hátsó agancs miatt hátra nem nyomul hatott, annál kevésbbé, mert a hátsó jobb agancs szembogával normális hátsó bogja összenőtt és széles lemezben beleforradt a homlokcsontba. Agai közül csak a szembog “csúcsosodott ki”. Az egészet azonban véglegesen födte a mohabőr, súrolható ágat nem növesztett.
Jobb fele nyársasan fejlődött. (“Hosszú csapos”.) A bal szembognál megfelelően és szabályosan hátrahúzódik. Hegye még az állat életében, súrolás közben letörött. Rózsája alul azt mutatja, hogy visszaváltott agancs. Párjával szintén nem teljes hatos ágú.
A két pár agancs elül a homlokcsonttal összeforradt, azért le nem vetődött. A vál tás idején hátsó részében a rózsatőn megkezdődött a csontnak a kioldása. Az alatta képződő új agancs a hátsó párt meglazította, fölemelte, de lelökni nem birta. E miatt az újnak folyton szaporodó alapállománya a rózsatő oldalán lefelé nyomult, a meg maradt hátsó pár alól buggyant ki a szabadba és fölemelkedve, elcsontosodva a har madik pár agancscsá fejlődött. Ezt az új, harmadik pár agancsot túlerős fejlettsége teszi feltűnővé, a mi az agancs megmaradásának az eseteiben fölötte ritka. A véredények árkai rajta szabályosan vonulnak. Gyöngyözete csaknem rendes, hanem a rózsája sza bálytalan és szaggatott.
Bal fele rendellenesen egy hátra eső erős, járulékos ágat növesztett, melynek a hegye kicsúcsosodott és súrolt. Az agancs tövének (“markolat”, “agancstő”) megfelelő elülálló része lombárállásban kihajlott. Hegye súrolva volt s rajta az előág és középág csak mint vakfoltok látszanak. Jobb párja nyársas és hátra hajlik. Hátsó felületén, két helyen erősen elkülönül a gyöngyözete. Ezek közül az ötödik részlet csenevész járu lékos ággá fejlődött ki.
Ez a járulékos ág szembeötlően mutatja meg azt a módot, a melylyel a gyön gyözet túlfejlődéséből is keletkezik a járulékos ág. Ez rendszeresen így van a mi őzünk ősénél, a szibériai őznél, távolabb a virginiai szarvasnál és mint abnormis jelenség gyak ran a mi őzünknél.
A járulékos ágaknak a képződése rendellenesség. A rendes ágak járulékos ágai az úgynevezett “mellékágak”. A mellékágak teszik tömegessé, terjedelmessé, egyszóval “kapitális”-sá az agancsot. B l a s i u s és A l t u m régen az őznél még rendesnek vették a nyolczas, tizes és tizenkettős ágú agancsot, a mely utóbbira példát csupán egy erdélyi származású őzbak szolgáltatott. Ezek azonban ép olyan rendellenes túlfejlődések, mint a hires kasszelj húszágú őzagancs, vagy a koronaágak túltengéséből keletkező kapitális szarvasagancsok, a moritzburgi 24-es, 26-os, 32-es és a 66-os agancs.
Röviden összefoglalva: az őzkoponya az agancs képződésének különböző, véletlen és rendellenes eseteit egyesíti magában. A középen álló hátsó pár agancs a parókához hasonló torz. Az elülső pár a visszaváltásnak a példája. E két pár az új harmadikkal az agancs megmaradását mutatja, még pedig a ritkább “agancs agancs mellett” való duplafejúséget.
Az új agancson a járulékos ág képződésének az az esete látszik, a mikor az a gyöngyözetből fejlődik.
Tudományos szempontból tekintve, két alaktani és fejlődéstani kérdésben ad a korallagancs magyarázatot.
Az új, harmadik pár agancs fejlődése nem indult ki a rózsatő közepéből. Ez a jelenség támasza L a n d o i s azon nézetének, a melyet a westfáliai provincziális egyesület
zoologiai szakosztályának 1896 augusztus 28-án tartott ülésén* egy mellékagancscsal biró szarvasagancs bemutatásakor kifejezett, hogy “az agancs külső” alakulása, a rózsa, az ágak és az agancstő képződése a rózsatő szélén indul meg és az egésznek az alaku lására a belső csontállomány semmi jelentő séggel nem bir. Valóban, ebben az agancs összletben is az elülső pár agancs a rózsatő szélén jelenik meg és szabályosabb, mint a rajta álló torz. Az új pár is a rózsatő szélén fejlődött.
A két középső régibb agancspárnak együttes fejlődése és kialakulása, továbbá a homlokcsonttal való összenövése a szarvas félék homlokcsontjának csontkiforradások
képzésére való nagy hajlandóságát bizonyítja. Mellékesen megjegyzem, ez olyan nagy, hogy a homlokcsont csonthártyája zuzódásokra mindig agancsalakú csontkiforradással felel. Ez magyarázza meg a vethető agancsnak a szemléczen való fejlődését, melyet nem egy esetben észleltek.
A régi agancsok a csonthártya gyuladása miatt maradtak meg. Az új agancs alóluk bugygyant ki. Mert fejlődése kezdetén kültakaróval nem volt födve és vele semmiféle viszonyban nem állott, egy sokáig húzódó elméleti vitát dönt el. Végérvényesen meg dönti az újabban csak L á t á s t által védett nézetet, mely szerint az agancs bőrcsonto sodás volna és bizonyítja azt, hogy az agancs tulajdonképen csontkiforradás, úgyneve zett: exostosis.
* Fünfundzwanzigster Jahresbericht des Westfálischen Provincial-Vereins für Wissenschaft und Kunst, für 1896/97. Münster, 1897. S. 47.
Lósy József, Az Állatvilág 1. évf. 3. füzet (1908. június 15.)