Ott szalad egy forintom!… Czinák Feri ajkáról kelt ily szóval a keserű panasz, valahányszor — nagy ritkán ugyan — melléje lőtt a nyúlnak. Pedig nem volt közönséges “kilóvadász”. Sőt! Csak az volt a baja, hogy lobogó vadászszenve délye hatványozottan fordított arányban állott szűkös anyagi viszonyaival, s ezért állan dóan ott lebegett előtte a rém — a vadászbérlet esetleges elvesztése. Ily módon minden elébe kerülő vadban azt a néhány garast látta, a melyet a vadászbérlet megújításához kell összekuporgatnia, s ezért vált szokásává a vadat
nem a nevén, hanem a piaczi ára szerint megnevezni. Igyekezett is minden módon garashoz jutni. Ha nem jövedelmezett a vadászat, akkor neki állt puszta kézzel halat fogni — ő, a ki még úszni se tudott. S ebben oly ügyességre tett szert, hogy még a leg ravaszabb pontyot is meg tudta fogni. Valahogyan kitapasztalta — tán a gázlókon való óvatos átkelések alkalmával, hogy jó meleg időben, különösen áradások idején a pontyok és süllők szivesen elfekszenek a sekélyebb vízben. Szembefordulnak a vízfolyás irányával, s ebben az irányban történő gyönge érintésekre nem reagálnak.
A mikor egy ilyen lustálkodó pontyra bukkant, elkezdte azt simogatni és a part felé terelni. Hatalmas mancsaival lehetőleg gyöngéden megtapogatta a hátát s az oldalát, a mire a ponty kissé fölemelkedett és kéjesen odadörgölődzött a simogató tenyérhez, akár csak a duruzsoló macska. C zjnák ilyenkor mindig kissé odább tolta, s így lassan ként a part felé terelte. Egész simán ment a dolog, addig a míg térdig érő vízbe nem jutottak. A hal itt tűrte még a simogatást, de csökönyösen megállott, és a leggyöngédebb simogatással sem volt rábírható arra, hogy a sekélyebb vízbe menjen. Ez volt a döntő pillanat. Hirtelenül megragadta a pontyot — egyik kezével a kopoltyú nyilásoknál, a másikkal a hátsó hasuszóknál — oldalára fektette, és ugyanabban a pilla natban teljes súlyával rávágódott. Az összes izmait egyszerre megfeszítő ponty ekkor az egyetlen szabad irányba — a partra pattant oly sebességgel, mintha parittyából dobták volna. A süllőket az említett fogás pillanatában egyidejűleg meghajlította, úgy hogy homorú oldalukkal feléje fordultak, s akkor ezek is teljes erővel a partra perdül tek. Ott ugyan gyakran jutott érintkezésbe ezek tüskéivel, de oda se neki! a nem ritkán 10 kilós halak ára enyhe ír volt a fájdalmas sebekre.
Sok “forintot” halászott ki ilymódon a Kőrösből, sok “forintot” és “koronát” lőtt annak árterületein, mert senki se ismerte úgy a vad szokásait, senki se tudta azt annyi fortélylyal megtéveszteni, belopni, kitűzött irányban hajtani mint ő. Igazi pákász volt, s ha abban az időben élt volna, a mikor még beláthatatlan mocsarak és járhatatlan ingoványok boritották a Hármas-Kőrös mentét, úgy bizonyára ott lett volna a pákász tanyája, a hol már a nemes kócsagok és darvak is biztonságban érzik magukat, s a hol senki se kérte volna számon a vadászjegyet és vadászbérletet.
Mindezt azért kellett előrebocsátanom, mert tartok tőle, hogy kevesen hiszik majd el a következő, valóban megtörtént históriát, mely arról szól, hogy teremtett ember megszakítás nélkül álló hét óráig birkózott egy óriási harcsával, mert megszakadt volna a szive látván, hogy “ott úszik ötven pengőm”, — a vadászbérlet árának szinte a fele.
Úgy kezdődött a dolog, hogy kubikgödrök füzeseinek védelme alatt épen “két koronát” vagyis két réczét igyekezett belopni. A mint átugrott egy körülbelül i V2 méter széles árkon, a ekét koronára” irányzott szeme mégis észrevette, hogy az árokból valami nagy állat igyekezik kifelé a szabad Kőrösbe. Minthogy ez több koronának Ígérkezett, pillanat alatt megfordult, rálőtt, és a gondolat sebességével bennt termett az árokban. Bánta is ő, hogy czethal avagy emberevő czápa, de el nem engedi!
A lövéstől némileg elkábult állat épen neki ment, kiemelte fejét a vízből, s ekkor Czinák egy szerencsés fogással megkapta. Fegyverét átvetette annak vaskos testén, s görcsösen magához szorította. A mint kissé fölocsudott és lefolyt róla az a vízözön, a melylyel a veszettül csapkodó állat elborította, repeső örömmel nézte a karjai között tartott óriási harcsát, melynek hatalmas bajusza ostorként csapkodott a feje körül.
Ez reggel kilencz órakor történt.
Megkezdődött a kétes kimenetelű harcz. Mert megfogni ugyan megfogta a harcsát, de egyelőre még nem tudja mitévő legyen vele. A keze nem szabad, tehát meg nem ölheti, a magas és meredek árokparton föl nem vonszolhatja — hiszen így is alig tud megállani, ember pedig sehol sincs. Hiába szorongatja a harcsa vaskos nyakát — kopol tyúval lélegzik, s így nem fojthatja meg. Egyelőre csak azon igyekezett, hogy a síkos testű hal egy őrizetlen pillanatban ki ne szabaduljon. Mert a harcsa félteste még a víz ben volt, s hatalmas farkával ugyancsak csapkodta a vizet, minden csapásnál feldöntéssel fenyegetve CziNÁK-ot. Igaz, hogy majd megszakadt a dereka az ellenállásban, de azért hamarosan készen volt a haditervvel, sőt kiszemelte már azt a fűzfát is, a melyhez majd hozzá köti a harcsát.
Az árvíz épen apadóban volt, s a kubikgödrök vize nagy sebességgel rohant az árkon keresztül a szabad Körös felé. Ez a helyzet kedvezett a harcsának, de gyöngí tette Czjnák ellenállását, sőt azzal a veszélylyel fenyegette, hogy lassanként kiszorul a szabad Körösbe, a hol már nemcsak reménytelen a küzdelem, hanem egyenesen élet veszélyes.
A legfontosabb dolog tehát a megfordulás, s ebben C zinák kitűnő taktikát követett. Előre látta, hogy a kopoltyúval lélegző hal majd a vizbe fog kívánkozni. Mikor azután észrevette, hogy a harcsa már nem tolja, hanem lefelé a vizbe húzza, elfogadta az ily módon fölajánlott fegyverszünetet, a mely alatt a harcsa mindig nyugodtabban visel kedett. Czinák minden ilyen pihenő alatt kis fordulatot végzett oldalt, s a mikor a térdig érő iszapban jól meg vetette a lábát, ismét kiemelte a harcsa fejét a vízből, és tovább folytatta a fullasztást. Kölcsönös támadással és fegy verszünettel így ment ez so káig, míg Czinák végre meg tudott fordulni s most már fölényben volt.
Az árok végén, úgy 15 méter távolságban, közvetlenül a part aljában állott egy fűzfa; ha addig kibirja, és odáig el tudja vonszolni, akkor majd megkísérli a harcsát ahhoz hozzákötözni. Mert azt már is érzi, hogy addig nem birja ki, hogy a harcsa a karjai között múljon ki.
A visszafelé vonszolást az eddig bevált taktikával végezte. Minden pihenő után nehány araszszal hátralépett, jól megvetette a lábát, s azután megint kiemelte a hal fejét a vízből. Igaz, hogy a harcsa már nagyon oda volt, több izben rosszul lett, és aznapi bőséges táplálékával végigöntötte támadóját, de CziNÁK-ot is már nagyon megviselte az órákon át tartott harcz. Néha már az ájulás környékezte, karjai teljesen elzsibbadtak, de megrogyott inakkal is folytatta a küzdelmet, a míg végre odajutott a megváltó fűz fához.
Előbb nagyot pihent, s utána lehető erőkiméléssel jó sokáig a víz fölött tartotta a harcsát. A mikor ez már észrevehetőleg megggyöngült, egyik lábával átlépett annak testén, ráült, majd végső erőmegfeszítéssel széles mellével odaszorította a fűzfa dereká hoz, melyet jobb karjával hirtelenül átkulcsolt. Balkeze a fegyverrel ily módon szabad lett. Most már némileg ura volt a helyzetnek, de sietni kellett, mert félkarral sokáig nem birja, a harcsa pedig annyira fészkelődön, hogy teljesen ledörzsölte a fűzfa kérgét.
Óvatosan leeresztette a fegyver egyik kakasát, a mely az egész küzdelem folyamán föl volt húzva, és most már határozottan életveszélyessé vált, mert ha elsül, akkor a sárral megtöltött csövet szétdobja. Félkézzel leoldotta a puskaszijjat a csőről, s keserves kínlódás után áthúzta azt a harcsa kopoltyúján; majd átvetette a fűzfa derekán és bekapcsolta a puskaagynál levő hurokba. A harcsa tehát meg volt kötözve.
Most végre valahára elereszthette a harcsát, s ledőlt pihenni. A hihetetlen küzdelem után csak úgy szakadt róla az izzadtság, karjait alig tudta megmozdítani, lábai elgém beredtek s félórai pihenő után is csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudott fölkelni, hogy kocsit hozzon a harcsa elszállítására. Nem is csoda! Mert ekkorára már délután négy órára járt az idő, vagyis teljes hét óra hosszat tartott a küzdelem.
A továbbiakról már kevés a mondani való. Az öles termetű, óriás erejű, edzett Czinák két hétig őrizte az ágyat — izomláz következtében. Még a sűrűn alkalmazott őskori masszázs— jól összetapostatta magát valakivel — se tudta korábban helyrehozni.
Mindez azonban nem bántotta. Vagy ötven forintot árult a halból, a mely majd három méter hosszú volt, és kizsigerelve 63 kilót nyomott. Biztosítva volt a jövő évi vadászbérlet.
Manapság talán Czinák se tudná még egyszer végig küzdeni ezt a harczot. Bár utóbb mindig kevesebb és kevesebb “forintnak)> lőtt melléje, egyszer mégis csak el liczitálták előle a vadászbérletet — még örülnie kellett, mikor megkapta a szerény hivatal szolgai állást. Most fokozott buzgalommal fűti a kályhákat, mikor leesik az első hó. Hej pedig de szivesen forgolódna ilyenkor odakünn, a mikor annyira csábítók a külön féle “forjntok” csapásai a friss hóban.
Schenk Jakab, Az Állatvilág 2. évf. 1. füzet (1909. február 15.)