Nekem mindig sokféle bajom van az írnivalómmal, ha Ujguineáról van szó. Nem kezdhetem és végezhetem a mondanivalómat azzal, amiről tulajdonképen szólani kellene, mert annyira más ott minden, a természeti környezet, növényvilág, állatok, emberek, hogy elbeszélésemkor sokszor messzire kell elkalandoznom, sokféle apróságot megmagyaráznom, míg tárgyamat kellőleg jellemezhetem. Így legtöbbször nem sikerül azt úgy megírnom, hogy hosszadalmas ne legyek.
Most se kezdhetem azzal, hogy “a galambot mindenki ismeri”, mert bizony az újguineai galambok legnagyobb részében ritka olvasóm ismerne galambra, mert se nagy sága, se szine, se magaviselete nem hasonlít az előttünk ismeretes galambhoz. Nem hiába, hogy Ujguineában és közeli környékén él majdnem a fele a föld kerekségén ismert galambfajoknak, de van is köztük nagy változatosság. A legkisebbek nem sokkal nagyobbak egy pacsirtánál, a legnagyobbak elérik a pulyka nagyságát, ha ugyan nem követünk szigorú állattani rendszert és hozzájok számítjuk a minden tankönyvből ismert koronásgalambokat is. Még szokatlanabb a feltűnő élénk szinük. Egész fajcsoportot képeznek a világoszöld szinúek, tarkázva kékkel, narancsszinnel, czitromsárgával, piros sal és szép violaszinnel; más fajcsoport csupa rozsdaveres, sötét pettyes, hosszú farká val inkább apró kakukhoz hasonlít, mint galambhoz. Ismét mások egész feketéknek látszanának, ha bizonyos világításban nem csillogna rajtuk a zöld fény. Ha nem keressük csupán a különös szinúeket, megtaláljuk némelyiken a nálunk megszokott vadgalamb szinűt is.
Múzeumszerűleg összeállított madárgyüjteményben a laikus sokszor zavarba jöhet, hogy fölismerje az ilyenféle galambot, de ott az újguineai őserdőben könnyű ráismerni, hogy a lelőtt madár galamb-e vagy sem? Még a vadásznak kezébe se jut, már észre veszi, hogy galambot lőtt, arról, hogy rettenetesen hullik a tolla. Ha a fáról leestében ágra esik, sokszor nagy darabon egyszerre ledörzsölődik róla minden toll, sőt ott is tolikoszorú hull körülötte, a hova a földre esett. Mindig valóságos kín volt nekem Ujguineában galambot preparálni, annyira hullott a tolla és rendkívül könnyen szakadt a bőre. Szerencsére olyan dúsan vannak tollal megrakva, hogy sokszor el lehetett a hiányokat palástolni.
Legszokatlanabb azonban az újguineai galamboknak az életmódja. Puszta földön ott sohase lehet galambokat látni, mert azok mindig a fán ülnek, soha le nem szállanak. Nem is esznek azok ott fűmagvat, — a mi ott úgy sincs, — hanem mindannyian bogyókat és gyümölcsöket. Hanem ebben aztán remekelnek! Gerlicze nagyságú galambok le bírnak nyelni akkora gyümölcsöt, mint egy érőfélben levő dió a zöld burokkal, vad galamb nagyságuaknak pedig nem kerül nagy erőlködésbe lenyelni egy almát!
Természetesen ehhez megfelelően berendezett torok és gyomor kell, a mi ezeknél a galamboknál meg is van. Példával igyekszem ennek a lehetőségét érthetővé tenni. Hogy tudja lenyelni a vizikigyó a vaskos békát, vagy az óriáskigyó a nyulat? Úgy, hogy állkapocscsontjai nincsenek összeforradva, tágítható izmokkal egymástól messze eltávolodhatnak. Ép így van alkotva az újguineai gyümölcsevő galambok szája is, csak így képes akkora gyümölcsöt a szájába befogni. Hasonlóképen kitágul a nyelőcső és a begye is, sőt azon túl egész a zúzájáig, a mely különös szerkezetével első sorban mechanikai munkát végez, ledörzsöli a gyümölcs kemény belső magjáról a külső húsos réteget, a mi a galamb igazi tápláléka.
Azért választottam példának föntebb az érőfélben levő diót, mert az újguineai galambok is különösen ilyenszerű gyümölcsöket nyelnek le. Kisebb galamb kisebb gyümölcsöt nyel, például apróbb fajta, legfölebb szilvanagyságú szerecsendiót és kávé bogyót (a mi ugyan épen nem bogyó, hanem almaformán húsos), nagyobb galamb pedig a Canarium-fa dióját a mely van akkora, mint egy alma.
A mi házi vagy vad galambunk a száraz búzát a begyében meglágyítja, úgy kerül a zúzógyomorba, a hol szétdörzsölve megy a mag tovább az emésztés útjára. Ám a gyümölcsevő galamb a szerecsendió vagy kávé tömör magvát nem képes lágygyá tenni, így meg sem emésztheti. A dió tehát a galamb gyomrán nem is megy keresztül, hanem a gyümölcs húsos részeinek az otthagyása után visszafordul és a galamb kiköpi. Erre is találunk a mi madaraink közt analógiát; ép így tesznek a mi ragadozó madaraink a szőröstől, tollastól lenyelt préda emészthetetlen részeivel.
Ezeket tudva értjük, hogy az újguineai galambok miért sürögnek-röpkednek jóformán csak délig, akkor is csupán bizonyos gyümölcsöt termő fákra; akkor szerzik be élelmüket. Délután aztán magánosan vagy csoportokban órákig elüldögélnek egy ágon: ilyenkor emésztenek. Vannak kedvelt helyeik, a hova délutánra nagy számmal összegyűlnek, leginkább apró szigetkékre, a hol őket ember nem háborgatja. Ismertem magam is ilyen kis szigeteket, a honnan a pápuák tarisznyaszámra hordják a pompás Canarium-diót, pedig annak ott egyetlen fája sincs. A galambok hordják oda s szépen megtisztítva hagyják ott. Sok finnyás európai talán nem is ette volna többé olyan jó ízűen, ha tudta volna, milyen tisztítótüzön mentek már keresztül. Különben rendesen csak a mostanában a trópusi vidékbe cseppent európai ember szokott ilyen finnyás lenni. Régebben itt időzök megtanuljuk, hogy mi a jó. Avagy talán tudja-e valaki itt a vén Európában, hogy hol terem a világ legjobb kávéja? Nem is terem az, hanem — készül. A jávai galambok készítik, úgy mint a hogy nekünk finomították a Canarium-diót, lenyelik a kávébogyót, leemésztik róla a húsosát és idő múlva lehullatják a zamatossá tett kávébabot. A melyik jávai maláj kilesi azt a fát, melyről ilyen értékes kávé hull, nagy titokban tartja tudását, mert magas áron adhatja el ezt a szemenként összeszedett kávét, vagy magának szedi orvosságnak. Kereskedésbe nem is kerül, olyan kevés gyűl össze belőle. A kávé hazájában ezt ismerik a legkitűnőbb kávénak.
Az újguineai galamboknak még azt a különös tulajdonságát kell megismertetnem, hogy nem ijednek meg semmi zajtól, lármától, még a puska lövésétől sem. Agyúnk nem volt, a felől nincsenek tapasztalataim, de tréfa nélkül mondom, hogy arról vagyok meggyőződve, hogy még az ágyúdörgés se riasztaná föl őket, ha rejtett helyről lőné nek és embert nem látnának. Mert ha csak egyetlen ember mutatkozik is, azonnal mind felröppen. Ha reggel korán megvonultunk pápua szolgáimmal egy gyümölcsös fa alatt, a melyet épen látogattak, akkor beszélgethettünk, kiabálhattunk, lövöldözhettünk föl a fára, ha mellőle egy araszra lelőttük is a társát, nyugodtan gubbaszkodott vagy falta a gyümölcsöt, de el nem röppent. De azonnal elszálltak, ha elhagytuk rejtekhelyünket.
Pedig épen nem süketek, azt másként elégszer bebizonyították. Hamis fölfogás volna arra gondolni, hogy azért nem félnek, mert még nem ismerik a lőfegyvert. Lődöztem én már sokat olyan helyen, a hol előttem még senki se sütötte el a puskáját, de fél annak a hangjától ember-állat mindenütt, még tán jobban. Csak ezek a galambok nem.
Én úgy magyarázom, hogy ezek a galambok többnyire az óczeán partjain tartóz kodnak, a hol örökösen zúg, morajlik a tenger, a hullámtörés a sziklákon csendes idő ben is puskaropogásnál erősebben dörren, hát megszokják az elemek zaját, nem törőd nek vele. Egyes fegyverdurranás nekik gyenge hang, hozzá szoktak a csapkodó hullám bódító zajához.
Ilyen hullámverdeste zajos szikláspárt az a hely is, a hol a mi sajátságos galamb vadászatunk szintere szokott lenni. És csakis ez az egyetlen hely volt az, a hol ilyen vadászat megeshetett, egész Ujguineában és a hozzátartozó Bismarck-szigetségben nem hallottam más helyről, a hol ezt gyakorolni lehetett volna. Föltalálója se lehetett európai ember, hanem vagy solomon-szigeti, vagy bismarck-szigetségi benszülött. Ide való puskás legények gyakorolták odajövetelemkor is ezt a tömeges galambvadászatot, az európaiak nem is igen törődtek vele, hogy e fekete szolgák hol és hogyan szerzik meg a galambo kat az ő konyhájukra.
Friedrich-Wilhelmshafen, Német-Ujguinea főtelepe, mondjuk, hogy fővárosa, oda érkezésemkor 1896-ban már vagy harmadéve állott fönn s volt akkor összesen 18 európai lakója, csupa állami és részvénytársasági alkalmazott. A részvénytársaság akkori ban megengedte, hogy a távoli vidékekről összetoborzott fölösleges munkásokból min den európai bérelhessen tőle egy embert, a kit vadászfegyverrel bánni megtaníthatott, hogy időnként friss hús kerülhessen asztalára, változatosságul a folytonos conserv táplálékhoz. Ez egészségügyi intézkedés volt s ezeknek a vadászlegényeknek volt ott a nevük “Schiessjunge”. Ritka volt ezek között pápua, mert ezek sokféle babonájuk miatt egyedül nem igen mertek az erdőben kalandozni, legjobbak voltak erre a bátrabb melánéziai vagy solomon-szigeti legények. Nem is igen volt más lőnivaló, csak galamb, ők sem hoztak jóformán egyebet galambnál, de mindig csak az átellenes Gráget szigetről. Rendesen lakásom közelében kötöttek ki a galambvadászatról visszatérő legények és én már vártam rájuk, hogy egy-két csomó dohányért megvegyem tőlük azokat a gyűjteményembe való madarakat, melyek nem megennivalók voltak. Egy idő múlva feltűnő tapasztalatokat tettem. Mi lehet az oka, hogy egy pár napig egyetlen vadászlegény se hoz egyetlen galambot se, csak minden 3—4 nap, de akkor aztán majd mindegyiknek egyforma számú a zsákmánya? Miért tudnak minden vasárnapra elég galambot hozni, ellenben hétköznapra ritkán? Ha egyetlen legény megy magában, akkor tud lőni 8—10 darabot is, de ketten már csak négyet, hárman már csak hatot birnak lőni! Aligha csak maguk a galambok rendezkednek így be!
Mindezeknél azonban jobban érdekelt az, hogy magam is részt vehessek a galamb vadászatban. De soha se volt szerencsém, pedig a legjobb vadászlegényekhez szegődtem ; ám egyszer nagy volt a szél, máskor szélcsend volt a baj, ismét máskor a tenger csinált nagy zajt, vagy a tenger volt nagyon csendes és minket messziről észrevettek a galam bok. Meg is untam az eredménytelen vadászást, csak vadembernek való az! Inkább bogarakat gyűjtők e gyönyörű szigeten.
Mert csodálatosan szép is az a Gráget-sziget! Az egyetlen atoll, gyűrű-alakú korall-sziget, a melyet Ujguinea német partjainál ismerek. Még közelről is tömör sziget nek látszik, pedig közepét belső tenger tölti ki, mely csak egy pár méter széles sekély csatornán közlekedik, a körülötte levő tengerrel, a tenger apálya vagy dagálya szerint hol befelé, hol kifelé folyva, a szigetgyűrű legkeskenyebb helyén, a hol alig 10—15 méter széles, míg legszélesebb helyén 10 0 —150 méter lehet. Az egész sziget gyönyörű szálas trópusi erdővel borítva, mely alig enged helyet az öböl felől egy kis falunak s itt-ott kevés művelhető földjüknek. A falu a nyugodt öbölbe a felé a szigetcsoport felé néz, melyet az első idelátogató európai, az ábrándos orosz Mikluchlo-Maklay a “Boldogemberek szigetségének” nevezett el, míg a gyűrűsziget külső oldalát a szabad tenger hullámai ostromolják.
Csak áradozó szavakkal lehetne ezt a helyet némileg is leírni. Szélcsendes időben is vihart játszik itt a tengertől kiöblösített meredek korállsziklákon a Csendes-Oczeán, a hogy megtörik, fölcsapkod a hófehér porrá törődő hullám, miközben az infernalis hangverseny leírásához válogathatunk a csattogás, bömbölés, üvöltés kifejezései közt. Szokatlan Ujguinea partjain, hol a fák a tengervíz fölé ki szoktak hajolni, hogy itt egy széles kopár sziklapartot szabadnak látunk, de okát megértjük, ha csak kevéssé szeles időben is járunk itt s látjuk, hogy mossa végig e partot az Oczeán széle.
Sohase mertem volna feltételezni, hogy épen e tengermosta kopár partszegély az egyetlen hely, a hol újguineai galambot földre szállni látok, nem is egyenként, hanem tömegesen. Megvallom, hogy nem a magam emberségéből jöttem rá, hanem az én grágeti pápua barátom Thebiok vezetett rá és avatott be a galambvadászat rejtelmeibe.
A siker titka azon fordult meg, hogy már napfelkeltekor künn legyünk a vadászat helyén s ismerjük azt a többi nagy fa közül kimagasló nehány óriás kenyérfát, a melyekre a csoportokba verődő galambok leszállani szoktak. Innen kell lelőni egyet, de csak egyetlenegyet. Ha ez megvan, nem törődünk többé a kenyérfákon időzőkkel, a vadászat helyét a kopár partra tesszük át.
Igazi keleties gondolkozással legelsőben is a saját kényelmünkről gondoskodunk, egy fatörzsről ülőhelynek, s ezt az erdő szélén a szélső fa alatt helyezzük el. A közeli sűrűségből néhány Caryota-pálma levél elég lesz arra, hogy ülőhelyünk előtt spanyol
falat álljon s csak most gondolunk arra, hogy a kopár sziklán elhelyezzük csalónak azt az egyetlen galambot, a melyet a kenyérfákról lelőttünk. Egy kis villás ággal feltámaszt juk a fejét, egyébként hasra fektetjük, s még csupán a szárnyait igazítjuk el. Azután visszaülünk lesőhelyünkre és várjuk a jó szerencsét.
Ez a jó szerencse itt majdnem naponként megismétlődik, ha csak szeles ügyetlenséggel el nem rontjuk. Alig ülünk ott egy félóráig, máris nem egy csoport galamb húzódik el fejünk fölött, végig a kopár part hosszában, kutatva, hogy hol lenne leg alkalmasabb leszállani? Végre a csapatok mindinkább összeverődnek, s rendesen azt a helyet választják ki, a hová a csalót elhelyeztük. A vadászat kritikus pontja az, a mikor egy százas csoport a fejünk fölött levő ágakra száll, néha olyan sokan egy ágra, hogy az mélyen lehajlik alattuk. Gyakorlatlan vadász ilyenkor nem tudja megállani, hogy közibök ne durrantson, a mikor legfölebb kettőt-hármat lőhet le, de elriasztja a többieket. Azért, ha vittem valakit magammal galambvadászatra, — egyik-másik hajóskapitányt, vagy hadihajó tisztjét, mert más érdeklődő alig került hozzánk, — ilyenkor rendesen elszedtem tőle a puskát, hogy még ne lőhessen. Előbb meg kell várni, míg a csapat jó része leszállott. Akkor aztán hajrá!
Nem is vadászat az, a mi ilyenkor következik, hanem mészárlás, tökéletesen olyan, mint a milyent a gazdag vadaskertekben nagyúri vadászatokon szoktak elkövetni, a hol százával hull a nyúl és fáczán. Csakhogy Újguineában még nagyurasabban megy, egy
ülő vagy állóhelyünkből lőhetünk, míg töltésünkben tart, vagy puskánk át nem tüzese dik. Ketten-hárman duplázunk a sűrű galambtömegbe, mely ott röpkéd, vergődik, vonaglik 30—40 lépésnyire előttünk, miközben a többiek közönyösen kapkodnak apró mészdarabok, sós kavicsok után, észre se veszik társaik halálos vergődését. A fejünk fölött levő ágakon maradt többi galamb föl se veszi a fegyverropogást, sőt azok is a vergődő tömeg közé szállnak, vagy a sebesültek repülnek vissza fejünk fölé s ott szé dülnek meg és esnek közibénk. Mintha eszét vesztette volna valamennyi, nem ügyel elhullott vagy vergődő társaira, sőt oda vonzza a nagy élénkség, oly közönyösen szede geti a kavicsot, mintha körülötte semmi feltűnő nem történt volna. A lőfegyverek durra nása, a sziklás parton széttörő tengerhullám zugása, dörgése, a közibök csapódó hullám törés el nem zavarja a nyüzsgő galambokat, hanem végre is csak magunk kergetjük el azzal, hogy előjövünk lesőhelyünkről. Láttunkra aztán mind egyszerre elszáll.
Most összeszedjük zsákmányunkat, a melynek a mennyisége jórészt csak a velünk levő töltés számától vagy hidegvérünktől függ. Gyakorlatlan vadász persze többnyire czélzás nélkül lő a tömegbe, vagy egyes galambokra lő, sokat el is hibáz, de rendesen marad ez előtt is annyi, a mennyi lövést tett. Én az én vadászatom eredményét azzal mértem, hogy minden töltésre átlag két galamb jusson. Legnagyobb zsákmányom akkor az egyszer volt, mikor 16 lövés után 46 galambot szedtem össze. A zsákmány hazavivésére rendesen volt gráget-támolék közül elég önkéntes segí tőnk, tudták, hogy mindig jut az ő fazekukba is belőle. Otthon aztán rendesen szét osztottuk a fölösleget európai társaink közt.
Így folyik ez a vadászat a grágeti tengerparton már évek óta, sokszor majdnem napról-napra, de az a galambokat onnan el nem ijeszti. Gráget szigetén van a gyülő helye az Astrolabe-öböl környékén tenyésző galamboknak, nem minden fajtának, mert a legtöbbnek más a szokása, hanem a Carpophaga Westermanni adja a főtömeget, közte pedig nem ritka a Carpophaga Van-Wycki kisebb galamb, mint ritkaságot lőttem köztük a tekintélyes Carpophaga Zoeae-X.
Friss húsra Gráget sziget volt a mi kifogyhatatlan éléstárunk, a mivel az örökös conservtáplálkozást némileg változatossá tehettük.
Ezeknek a galamboknak a húsa azonban korántsem olyan jóízű, mint az európai galamboké. A zamatos szerecsendióféle gyümölcsöktől különös izük van, de mert jó vaskosak, — legalább is kétakkorák, mint egy közönséges házi galamb, — kivált mellük húsából jó pecsenye telt, csontosabb részük pedig Ízletes levest szolgáltatott.
Galambvadászataim közt azonban érdekes volt tapasztalnom az európaiaktól úgy nevezett vadember furfangját. Hogy szedték rá az úgynevezett miveit embereket. Engem is félrevezettek a melanéziai és solomonszigeti vadászlegények, azért nem sikerült a velük való vadászatom, azért volt mindig kifogás az eredménytelenségért, mert nekem sem akarták elárulni a vadászás könnyebb módját. Gazdáik lőszereivel maguknak lőtték a pecsenyét, ott lakmározták el Gráget szigeten, sőt kereskedést űztek vele a maláj és kinai munkásokkal. Csakúgy szemszúrástól vittek néha haza gazdáiknak is, hogy el ne kapassák őket és ne kívánjanak tőlük sokat.
Megvallom a gyengeségemet, én bizony épen nem igyekeztem a németeknek rendőri szolgálatot teljesíteni, hát se a vadászlegények kis üzleti dolgába bele nem szóltam, se gazdáikéba. Nekem később is mindig hálásak voltak érte, mindig bizalma sabbak is voltak hozzám és annak ethnographiai tanulmányaim közben nagyon sok hasznát láttam. Azzal nyugtattam meg magamat ilyen dolgoknál, hogy én Ujguineába tanulni jöttem, nem pedig felnőtteket oktatni. Mert ez nagyon hálátlan foglalkozás.
Bíró Lajos, Az Állatvilág 1. évf. 5. füzet (1908. október 15.)